Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-10-05 / 40. szám

erőre, az a dolgon mit sem változtat. Az az egy bizonyos hogy azok érvényre jutandanak. Gátolni, késleltetni lehet;. megakadályozni, visszatartani: nem. A lelkiismeret szabad sága az egyének legfelsőbb kincse, melyet korlátlanul bírni jogosultak mindnyájan. És ha vannak ellenzői, azokat mindenütt másutt, csak a protestánsok közt nem lehet keresni, hiszen ez az a talaj, melyből egyházunk kikelt, melyből táplálékot nyert s erőssé fejlődött. A félénk ellenvetésre, hogy a teljes vallásszabadság uj secták, vagy a felekezetnélküliség keblére hajthatja híveinket, körülbelül igy válaszolt: A szabadságot nem lehet félig, hanem egészen kell szeretnünk, s mi protestánsok, kik az igazi, a valódi szabadelvüség csirájának vagyunk hajtásai, ez alapot soha meg nem tagadhatjuk, a liberalizmus legmesszebbre menő követelései ellen sem tiltakozhatunk. Ez az alapkő, melyre egyházunk épült. Meglehet, sőt bizonyos, hogy a reform, törvények a történeti egyházakat, tehát a mienket is meg fogják próbálni; ámde itt félelemre csak annak van oka, a melyik külső támaszra szorul; de hol a belső meggyőződés oszlopai erősek, a mint kell, vagy kellene lenni mi nálunk, ott simábban megy végbe ez az elkerülhetetlen rázkódás, ő a híveket nem — akármelyik — történeti egyháztól félti, hanem a tudatlan, de vakbuzgó rajongóktól, a kik a magukhoz hasonlókat könnyen magukhoz vonhatják. Erre vonatkozólag is azt hiszi, hogy a félelemre akármelyik történeti felekezetnek tőbb oka lehet, mint nekünk protestánsoknak. Nálunk nincs külsőség által parancsolt tekintély, a papot sem a tonsura, sem a dogma nem emeli a hivek fölé, sőt az egyetemes papság elve beleolvasztja hivei közé, mint ilyen, közelebb állhat a nép szivéhez, jobban ismerheti gondolkozását, bajait, lelki szükségeit, ez nagy befolyást is biztosít számára. »Egyre kérem az urakat — mondá — gondoljanak a hívekkel, az egyénekkel, ne csak a templom, hanem az élet kösse össze velük (ime az evangélizáció annyiszor sürgetett magasztos eszméje a miniszter ajkain !) mert ezen belső összeköttetés nélkül, külső támogatásra hiában támaszkodnak.® Sokan az állam támogatásától várnak egyházunkra szebb jövőt. Ő nincs ezekkel egy véleményben, s nem is szeretné, ha azt most sürgetnék. A protestántizmus ereje épen abban áll, hogy itt mindenkinek bizonyos, erejéhez mért, erőt kell kifejtenie. Ez az ő mozgató rugója, belső erős oszlopa, mig az állami segélyezés oly külső támasz, melyet csak nagy szükségben kell s lehet igénybe venni, de nem a lét feltételéül tartani. Eljő az ideje annak is, hogy az állam, a protestestásoknak az állam érdekeiért hozott tetemes áldozatai viszonzásául megfelelő támogatással járul az egyház fentartásához, de ez az idő nem a mostani. Elismeréssel vette tudomásul, hogy egyházmegyénkből a javaslatok ellen hangok nem emelkedtek, a mint hogy természettel ellenkeznék a liberalizmus követelményeit protestáns oldalról kifogásolni. De megdöbbent azon, hogy nálunk a kitérések rendkívül szaporodnak, s hogy a mint igy, fehér asztalnál bevallották, a siklósi, gyüdi és vaiszlói plébániák hódító hadjárata pár év alatt közel 300 hívet (egy kis ekklézsia) tántorítottak el tőlünk. E jelenségek okát tudakolván, kitűnt, hogy az legnagyobb részben a szegénység és a csábítás, de részben a hivek és papjaik közt való súrlódás, viszály. Az elsőt bizonyítja az, hogy a kitérők csaknem mind földetlen zsellérek és szegény napszámosok, kik a lukma rendszer igazságtalan terhét se meg nem birják. sem a nyert kevés lelki táplálékkal és pásztori gondozással összhangba hozni nem tudják; igy nem csuda, ha eltántorodnak. Hozzá járul, hogy a lukmázásói a meg nem fizethetett termények árát maga a lelkész Önkényüleg szabja meg, s ez egyházanként, néha feltűnő, sőt botránkoztató különbséget tüntet föl, s világi hatóság utján is behajtatik. De fel lön tüntetve, hogy e bajok nagy része a lukma-rendszer természetes kifolyása. Itt nincs fix fizetés; ha a lelkek szaporodnak, nö a konvenció; ha halnak, vagy kiköltözködnek: fogy. A nép szegényedik, a birtokok egyes kezekbe csomósodnak ; ha a lelkész az ő lukmáját (mely gazdagnál, zsellérnél, minden fizető lélekre egyformán van kivetve) a szegénytől be nem hajtja, a 20—30 fizetni képes gazda páronként két nyolcada ('/2

P- mérő) búzája mellett ő lesz a község legszegényebbjeinek egyike, ki családja mindennapi és szegényes fentartását se eszközölheti. Igy hát a rendszeren kell segíteni, a lukmát eltörölni, a hivatalnokoknak fix fizetést megállapítani (csoportosítással is) és az adózást természetesebb, megfelelőbb alapra állítani; különben, a mint már megkezdődött, ez fogja a régi baranyai püspökség sirját megásni. Gondnokunk szelid mosolytól kedves arca e közlésekre elkomorult. Az állapot tarthatatlanságát elismerte, de arra az észrevételre, hogy a zsinat az állami adó után való kivetést — mint panaceát — mellőzte, azt jegyezte meg, hogy a világ a teljes igazságot soha se bírta, ma se bírja meg. Igy meg kell elégednünk azzal, ha a felé jóformán közeledhetünk. Az bizonyos, hogy az adózás e rendszerén változtatni kell. Bizonyos arányra kell törekednünk az egyházi adózás terén, s elvetni a keresztyéntelen elvet, mely korlátozza a jogokat (curátor szegény nem lehet) de a terhet aránytalan egyenlőséggel kényszerít viselni. Ez a teher nem is egyenlő; mert 20 —24 frt sokszorta több a napszámostól elvéve, mint a telkes embertől, ki ezt meg sem érzi, mig amaz összeroskad alatta. Mély csend és áhítatos figyelem közt folyt a gondnok ur ajkairól, formai szépségben is utolérhetetlenül, a bölcseség igéje, melyuek — jegyzet hiányában — csak halvány körvonalai lehetnek azok, a miket csekély tehetségem emlékezetem tükréből a fennebbiekben elővarázsolhatott. És bizonyára ez esetre az ott jelenvoltak lelkébe feledhetetlen benyomásokat hagyott hátra. Esperesünk ez estve nem volt jelen ; gyengélkedik. Másnap reggel azonban betegen is eljött az értekezletre, honnan — jelentését átadva — nemsokára távozott. A közgyűlés lefolyásáról nem irok, én különben is más célt tűztem ki magam elé, t. i. általános tájékozást viszonyaink felől. Egy korszak végére értünk. E korszak hosszas volt, s a mily reményekkel kezdődött, olyan válságos véget ért. Sok kisszerű érdek nyert ez alatt kielégítést, sok félreismert nagyság ambíciója érvényesült, mig ellenben sok tettre vágyott lélek teljesen visszavonult. Legtevékenyebb tanácsbiróink egymásután lemondottak, gyűléseink tartalmukban oly mértékben zsugorodtak össze, a mily mértékben nyúlt idő-tartamuk. A közügyek iránt való páratlan érdeklődés megcsappant, az érdekek harca nagy kiterjedést nyert s vele együtt a kegy-hajhászat. A vége általános közöny, melynek lomha fellegét civódó ekklézsiák, s tömegesen kitérők veszedelmének rémes villámai cikázzák keresztül. A választásokat személyes érdekek uralták, a midőn aztán a reformtörvények bizonyára rázkódással járó válságához érkezénk. Ekkor ériünk egyszersmind egy uj kor küszöbére, mely lehet ránk nézve fényes nappalt hirdető ragyogó hajnal, vagy a vég gyászos éjjelének borongós alkonya. Szeretjük hinni, hogy felső-baranyai egyházmegyénk papsága s gyülekezetei az elrendelt általános választások alkalmából meg fogják fontolni, s át tudják érteni a helyzet fontosságát és veszélyeit s egyúttal megtalálják a