Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1893-10-05 / 40. szám
össze szerző azok közül, melyeket már 42 (1851—1893) évre terjedő lelkészi működése alatt különböző helyeken, különböző koporsók felett tartott. A mint az előszóban mondja: a régiek közül csak keveset, válogatva vett fel; mig a kisebb beszédek és az imák pesti lelkészsége idejéből valók. A nagyobb beszédek között legelső helyen találjuk a Török Pál felett tartott igazán nagyszabású, kitűnő jellemzésben gazdag klasszikus emlékbeszédet. Utána mindjárt Török nagy elnöktársának, gr. Lónyay Menyhértnek az emlékezetét újítja a koporsó felett tartott gyászbeszéd, a tuzséri sírboltnál mondott végáldás és az egyházkerületi közgyűlésen tartott emlékbeszéd. A szinte kimeríthetetlen gazdag életnek gyönyörű képe, találó vonásokkal s meleg érzésekkel. Még 1854-ben Kézdi vásárhely tt tartatott az Antal János erdélyi volt püspök felett itt közlött beszéd. A jellemzésben már ott van az az erő, a mi a későbbi beszédeknek is annyira értékes sajátja; de az irály még inkább csak a virágokat szereti s a lélek még nem merített annyit az örökélet vizének ama forrásából, a melynek a cseppjeiben ragyognak már azok az ékességek, a melyeket Szász Károly most használ beszédeiben. A széki gr. Teleki József gyászünnepén mondott beszédben hatalmas a bevezetés ; de a tárgyalásban több a historicus jellegű elmélkedés, mint a mennyi egy kathedrai szónoki beszédben már ne a közvetlen hatás rovására esnék. 1862-ből való a Szilády László volt halasi lelkész felett tartott halotti prédikáció, a melynek a búcsúztató része kiválóan szép s mély, közvetlen érzésekben gazdag; maga a prédikáció azonban kevésbbé szerencsés alkotás; van benne valami chablonszerü, azokból a panaszkodásokból, tördelt hangokból, a melyeket lelkészek koporsója felett számtalanszor hallunk, még sokszor ott is, a hol ezek nem egyebek, mint csupán megszokott érzelgések. Sok tartalmas, gondolattól terhes a Fördős Lajos felett mondott beszéd. De messze tulmagaslik rajta a Dobos János felett tartott igazi szónoklat. Erőteljes, emelkedett, költői szépségektől ékes. Szász Károly egész kedélygazdagsága, jellemzési ereje, stylusának választékos szépsége, nyelvének nagy szókincse, szónoki fordulatainak és hasonlatainak szinte pazarsága, mind ott tündöklik e beszédben. Egy valóban inspirált pillanat szülötte ez. Emelkedett hangú a Révész Bálint felett mondott búcsúztató; megható közvetlenségüek benne különösen az özvegyhez intézett szavak. Sok találó, egyéni vonás van a Sipos Pál felett tartott prédikációban. Megkapóan festi a szomorú életet s a helyzet minden mozzanatát mesterileg használja fel az id, gr. Teleki Gyula felett mondott gyászbeszédben. Szinte merészen pörbe száll a kedély a halállal, mely kegyetlenül éreztette hatalmát, mikor ifj. gr. Ráday Gedeont az élet delén törte össze; mignem fölérez s mialatt visszaidézi a nemes életet, kezd megnyugodni s tudja, hogy »az imádságnak még a koporsónál sem szabad leeresztett szárnyakkal ellankadnia*, sőt innét kell igazán magasra emelkednie és keresnie az örökkévalókat. A teljesen befejezett, szép életet szemléli és mutatja fel Jordán István ravatalánál és az igazi ember képét festi meg br. Kemény Gábor koporsójánál. Harmonikusan olvad össze e beszédben a kettős benyomás, melyet a szerző lelkére az október végi időjárás, a természet képe és ennek az igazi embernek a halála hire tesz. Ezek a közvetlen, teljesen alanyi vonások azok, a melyek oly mély hatást keltenek és annyi egyéni igazságot adnak Szász Károly beszédeinek. Az Arany János ravatalánál mondott beszéd az Akadémia megbízásából tartatott s helyet e gyűjteményben csak azért kapott, hogy a szerző által később az Arany Jánosné és unokája, Széli Piroska felett tartott beszédekkel együtt legyen ez is. Az Arany János felett mondott beszéd épen a megbízatásnak megfelelőleg a nemzet halhatatlan dalnokával mint ilyennel foglalkozik, mint ilyet magasztalja s irodalmi szempontból méltányolja. A költőtárs szólott a költőről, az aesthetikus, a nagy irodalmi férfiúról, az akadémikus, az Akadémia igazi halhatatlanjáról, a kinek az ércszobra is >előbb el fog mállani az idő vasfogai alatt, mint azok az alakok, melyeket az ő képzelete teremtett s művészete a nyelvnek viasznál fogékonyabb s ércnél tartósabb anyagába szobrászi erővel és biztossággal vésett ki*. A mult felséges énekesének az özvegye és unokája koporsójánál már a lelkész áll. Az Arany né felett mondott beszéd egy női jellemképnek valóságos remeke, a mint maga a költő félesége, azt mondhatnánk az örök nőiesnek (»das ewig weibliche* a mint Göthe mondá) a megtestesülése volt. Gyöngédebben, finomabban, tiszteletteljesebben, nagyobb ragaszkodással és mélyebb érzésekkel alig szólhatott volna más e koporsó felett. Igy csak az beszélhetett, a ki a megboldogultat oly közelről ismerte és az tehet róla bizonyságot, hogy e beszéd minden szava teljes igazság, hogy nincs abban a kegyelet nagyításából semmi, a ki ismerte Aranynét s közel állott hozzá. A korán elhervadt virágnak: Piroskának a ravatalára meg a költő-pap költői alkotásainak egyik leghervadbatatlanabb koszorúját teszi le. Ki nevét a költő álmaiból vette s kit a nagyapa rajongó szeretete már halhatatlanított, mikor liliomhullásként elhervadt, a másik költő szerető lelke, mély kedélye örökzölddel hinté be a ravatalt, hogy feledtesse a gyászos pusztulást. Odament a kesergőkhöz » — — _ m in t a Jób baráti: Nem fájdalmatok, sebeteket látni, Nem vigasztalni — arra nincs erő; Versengni sem — ki volna vakmerő A jó Istennel ? a ki igy akarta! — Csak oda ülni mellétek, a porba — Hallgatni, sirni, vigasztalhatatlan S veletek együtt imádkozni halkan*. (Folyt, köv.) Kenessey Béla. »Átidomított« énekek. — A bányakerületi uj énekeskönyvről. — II. A füzet t. szerkesztője nem elégedett meg azzal, hogy a magyar klasszikusok elismert tökéletességű műveit a maga izlése és felfogása szerint »átidomította«, hanem egyenesen arra törekedni látszott, hogy müvéből a nemzeti irányt teljesen kiküszöbölje s helyette azt nemzetközi jelleggel ruházza fel. Az énekekben megnyilatkozó protestáns eszmék, gondolatok, érzelmek igenis a világ összes protestánsainak szivében kell hogy visszhangra találjanak. Az ő honosságuknak határait nem szabhatja meg az, hogy esetleg Luther Márton, vagy Kálvin János, avagy talán a Magyar gályarabok hazájában születtek. Azok mindenütt, a hol protestánsok laknak, otthon vannak Ámde ép azért, hogy mindenütt otthon lehessenek, szükséges azokat az illető nemzetek individuális jellegéhez alkalmazni. Hogyan lehetséges ez? azt a szentírás analógiája mutatja, mely bár zsidó eredetű, mégis mindenütt az illető nép nemzeti irodalmának alapjává és kiinduló pontjává lett. Ugyan arra élő példa a franczia zsoltároknak azon alakja, melyben azok Szenezi Molnár révén a magyar népnek vérébe annyira átmentek, hogy azok az ő nemzeti irodalmának és szellemi életének egyik alkotó elemévé váltak.
