Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-10-05 / 40. szám

Minket, tót születésü magyar evangélikusokat a gondviselés oly énekeskönyvvel ajándékozott meg, mely teli van a Thurzók és líáliócsiah korából felmaradt énekekben megtestesült élő magyar nemzeti hagyományokkal. Innen az az ellenszenv, melylyel csak ötven évvel ezelőtt Kollár János és a szláv nemzeti eszme hivei ezen könyv, a »Cithara sanctorum* iránt viseltettek. Talán ösztönszerűleg érezték, hogy eme szláv burokba foglalt nemzeti hagyományok egyszer ki fognak törni sirjukból, hogy életüket valóságos lényegüknek megfelelő megdicsőült alakban folytassák e földön. Azért hirdettek ellene irtó háborút s helyébe a Kollár János körül csoportosult szláv irodalmi kör által szerkesztett »Zpevnik«-ot akarták behozni mindenütt a tót templomokba. Ezen törekvés azonban hajótörést szenvedett a nép konzervatív hajlamain. A kudarc után rögtön bekövetkezett a frontváltozás. Most már nem a régi énekeskönyv, a »Cithara sanctorum* ellen, hanem mellette kezdtek buzgólkodni oly célból, hogy azt a sajátjuknak deklarálván, szláv nemzeti jelleggel felruházzák s eszméik javára örök időkre lefoglalják. Tekintse meg bárki a »Cithara sanctorum *-nak Leska-féle kiadását! Mennyi céltudatossággal, következetességgel és külső alakját tekintve sikerrel van abban a szláv jelleg érvényre emelve, a többi alkotó elemek pedig részint az elkerülhetetlen minimumra redukálva, részint kellő háttérbe szorítva, s a mióta felszínre került azon irány, mely a tót nép énekkincsében letéteményezett magyar nemzeti hagyományokat a magyar nemzeti irodalom javára akarja értékesíteni: mily lázas tevékenységet fejt ki a hazai szláv sajtó, hogy ezen irányt ellensúlyozza. Szláv ügyvédek énekbuvárokká csapnak fel! kutatnak régi kóták után és zenei tanulmányokat közölnek a lapokban olyanok, a kiknek különben a peres aktákkal való foglalkozás a kenyerük. Egyleteket alakítanak, alapítványokat tesznek azon férfiú emlékére, a kinek énekeskönyvét ezelőtt félszázaddal az összes tót templomokból kiküszöbölni akarták. Mindezt a szláv nemzetiségi eszme iránt való rajongó szeretetből! Ily viszonyok közt az uj bányakerületi énekeskönyv t. szerkesztője mit tesz, hogy énekgyüjteményének magyar nemzeti jellegét, az ellentétes áramlatokkal szemben, kitüntesse és érvényre emelje? Minő elveket követett azon 194 ének közrebocsátásában, melyeknek kétharmada szlávból és németből van fordítva, egyharmada pedig a fentebb jelzett módon magyarból »átidomítva« ? Nem említem azt, hogy például az »Oh felséges Atya Isten« és »Óh kegyelmes Jézusunk« kezdetű reggeli énekeket szlávból fordíttatja, holott azok régi magyar énekeskönyveinkben mint eredeti magyar énekek szerepelnek. Vagy hogy Lányi Illésnek egy énekét, mely a régi énekeskönyvekben »Im látod virág voltát*, kezdettel szerepelt s melyet népünk mai napig is énekel emigyen: Világ öröme, látod! E fán mint elvirágzott! Lelkemet nagy hirtelen — De hiven — Elszólítá Istenem ! ő szláv eredetűnek tünteti fel. Azt is csak mellékesen említem fel, hogy Badics Andrásnak, Zrínyi Ilona várnagyának egy reggeli énekét nagy költői licenciákkal szlávból fordítja, holott ugyanazon éneket más versalakban ugyan, de ugyanazon dallammal és a szláv szövegnek egészen megfelelő tartalommal, már Badics korában (1703) magyar nyelven énekelték, ily kezdettel: Minden áldásoknak elfogyhatatlan kútfeje. Arra sem fektetek túlságos súlyt, hogy az idegen nemzetbeli énekszerzők neveit mindenütt az ének fölött, egy-egy sor szláv vagy német szöveggel és évszámmal, a magyar énekszerzők neveit pedig mindenütt alul, a fordítók számára fentartott helyen közli. Ez lehet puszta udvariasság ténye, bár a céltudatos szlávok e tekintetben is más elveket követnek! Az uj énekeskönyv szerkesztőjének álláspontját a jelzett szempontból leginkább kitünteti azon procedúra, melynek a »Régi hangok*-ból* átvett énekeket alávetni jónak látta. Ezen, általam történelmi jegyzetekkel ellátott, kisérletképen kiadott kis énekgyüjteményben néhány oly éneket mutattam be a magyar közönségnek, melyeket részint azon okból, mert biztos nyomok mutatják, hogy eredeti magyar szövegük elveszett, részint dallamaiknál és magyar történelmi vonatkozásaiknál, de legfőképen azon körülménynél fogva, hogy azok magyar nemzeti irányban fejlődő tót népünk ajkán mai napig is élnek, én magyar jellegüeknek és igy a magyar evangélikus egyház sajátos énekkincsei közé számíthatóknak ismertem fel. Hogy ezzel nem egészen haszontalan munkát végeztem, mutatják azon bírálatok, melyek felőle annak idejében nemcsak e Lapban Sántha Károly tollából, hanem a fővárosi szépirodalmi és napilapok irodalmi rovataiban is megjelentek. Az uj énekeskönyv t. szerkesztője azonban, ugy látszik, semmikép sem tudott megbarátkozni a »Régi hangok*-ban megnyilatkozott iránynyal. Az átvett énekeknek nemcsak szövegét »idomítja át* a maga felfogása szerint, hanem azokat magyar lényegükből kiforgatja és ismét szláv burokban — bár magyar nyelven — mutatja be. TJrdösi Jánosnak (Silvánus, Pannonius) »Illik arra mindenkor gondolnunk« kezdetű, magyar dallamu énekét, -általam szlávból fordíttatja, holott fentebb világosan megjeleltem a forrást, melyből azt merítém! Ugyanazt teszi az »0h világnak hiu vigassága* cimű énekkel, melyről a »Régi hangok«-ban ezt irtam: »Ezen, magyar dallammal biró éneket népünk temetések alkalmával mai napig is énekli*. Ő azonban nem ezen élő forrásra hivatkozik, hanem nagy betűkkel az ének fölé nyomatja, »Cseh-morva atyafiak 1581. évi énekeskönyve«. Hát hiszen bizonyos, hogy ez az ének a cseh-morva atyafiak énekeskönyvében is előfordul. De ha az a »szomjas szarvas« a nógrádi határban feltalálja azt a »hüs patak«-ot, melyből ihatik, csak nem fog Csehország hegyei közé futni, hogy »szomját* eloltsa ?! És t. lelkésztársam, bizony nem a csehmorva atyafiak énekeskönyvéből, hanem a »Régi hangok«ból vette át ezt az éneket. Hát ha már ez utóbbi »forrás«-t restelte megnevezni, minek akarja a cseh-morva atyafiak énekeskönyvének emlékét, magyar nemzeti irányban fejlődő tót népünk templomaiban felújítani? Lehet-e csodálni, hogy ilyen túlságos előszeretet mellett az idegen források iránt, a »Magyar gályarabok éneke« is kegyetlenül »átidomítva* kerül ki az ő kezei alól. S az »átidomított* ének felett cimül ez van nyomatva : »Az egyház üldöztetése korából* 4-6. zsoltár Pauli Joakim 1666: Zion, gib dich nur zufrieden. Uspokoj se, o sione. Alul pedig ez áll: ifj. Jeszenszky Károly »Magyar gályarabok énekéből*. A füzet t. szerkesztője tehát egyenesen engem tisztel meg a »Magyar gályarabok éneké «-nek szerzőségével, holott, mint maga elismeri, ez az ének már az egyház üldöztetése korában, tehát a gályarabok idejében is létezett! Hogy magyar nemzeti irányban fejlődő népünk ajkán mikor született az meg azon alakban, a mint az a Régi hangokban közölve van; azt egész pontossággal nem lehet megállapítani. Annyi tény, hogy a Monumenta evangelicorum tanúsága szerint a magyar gályarabok 1676-ik * Régi hangok. Budapest, 1890. Hornyánszky Viktor kiadása.