Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-09-07 / 36. szám

nagyzó, farizeus kegyetlenkedő vagyok, hozzá meg hamis próféta. Valóban sok egy szuszra. Hát ezek egy részét én megengedem mindaddig, míg erkölcsbe, jellembe nem vágók. Ezen határnál azonban már megvárom azt, hogy Sz. A. azon én viselt dolgaimat, melyek kegyes mázammal ellentétesek, jókat és rosszakat zavarba ejtők. e Lap hasábjain nyilvánosságra hozza, mert míg ezt nem teszi, addig én őt rosszakaratú, irányzatos ferditőnek tartom. Ezen általa nyilvánosságra hozandó tények azt hiszem, mégis majd valamivel különbek lesznek, mint ez, a melyben így szólt: »Mit lehetne várni egy oly embertől, a ki egy nem létező szeretetház hivatalos lapját szerkeszti, valóban az ember nem tudja, nevessen-e, vagy bosszankodjék ezen«. De hát sem egyiket, sem másikat nem teszem, hanem felvilágosításul közlöm, hogy igenis az a szeretetház létezik, létezik fogalomban, tervben, alapítványban és az ezredéves ünnepélyen fog létezni valóságban. Egyháztanácsom megadta hozzá a jogot, hogy lapom a »Szeretetház« hivatalos lapja lehet, és pedig megadta azért, mert én minden e szeretetházat illető hirdetést, felhívást, nyugtázást, jelentést stb. mind díjtalanul közlöm lapomban. Én itt nem teszek mást, mint látva, hogy egyháztanácsom az irgalmas samaritánus példáját követve, lehajol, hogy egyházunk, s ennek hivei vérző sebeit mosogassa, kötözgesse, hát mint pap, én is könyörületességre indultam, én is aláhajoltam vele s a mit lehet, szívesen segítek ez ügyben neki, nem várva köszönetet, hálát; de természetesen nem várva azt sem, hogy egy gőgös levita, könyörtelenül elmenve mellettünk, engem ezen lehajlásomért, segítni törekvésemért oldalba rágjon. (Szép keresztyén kifejezés. Sz. A.) Valóban a megromlott emberi természetnek oly lesülyedtsége ez, a mely a Jézus korabeli zsidó leviták között még ösmeretlen volt. Tudatlanságomat ez alkalommal nem igen mentegetem, de a megítélés szabadságát részemre is követelem. Én ugy látom, hogy az evangéliumtól áthatott társadalom nálunk ma nincs, de még nem is volt. Az evangéliumi iránynak voltak ugyan régen is, mint ma is vannak nálunk is csillagai, de ezek valamint ma, ugy hajdan sem voltak képesek áthatni a magyar társadalmat annyira, hogy ellehetett volna mondani róla, hogy keresztyén. Ép így volt ez külföldön is — tehát egyes csillagok ott is voltak — mindaddig, míg nem jött részben a mult század végén, részben e század elején az u. n. vallási revivalok, melyek felélesztették a lelkészeket, lelkészek által a gyülekezeteket, s a gyülekezetek által az egész nemzetet. (Ezt talán egy theologiai tanárnak is tudni kellene). Hogy ezen igazságot, mit idővel forrástanulmány alapján, e Lap olvasói elé is tenni kész vagyok, én kimondottam, hát ezért lehet engem tudatlansággal vádolni, de azt nem lehet reám mondani, hogy hamis próféta vagyok, mert a hamis prófétaság jelleme a hazudozás és hizelkedés (Jer. 23. r.). Az pedig, ki ily kemény igazságokat megmer mondani — nem törődve azzal, hogy felháborodást kelt-e az vagy nem — az sem hazudozásra, sem hízelgésre nem képes. Erre csak az képes, ki hallott ugyan valamit az igazságról beszélni, és szereti is magát ezen igazság képviselőjéül tartani, másrészt azonban szeretne a lelkészek hátán nagyra is emelkedni. Az ilyen eljárás azonban ugy ítélem, hogy célt tévesztett, mert a mi magyar református papságunk sokkal jobban szereti az egyenes, igaz őszinte hangot, ha tán az szokatlan, goromba is, mint a hazug hizelkedést, mely alatt rendesen kilóg valami. Egyébként ne is hasonlítsuk mi magunkat prófétákhoz. Dudások vagyunk mi mind a ketten (Én nem vagyok dudás. Ha szerkesztő úr annak tartja magát, nem bánom. Sz. A.) és sokszor csudálatos egy nótát huzunk. Magaviselkedésünkben azonban különbség van, mert még én ugy vagyok mint Pál, hogy bárki is, ha Krisztust prédikálja, azon én örvendek és így én meg tudok férni száz magam nótáját fuvó dudással is, addig Sz. A. nem akar velem megférni, el akar hallgattatni, tönkre akar tenni, becsületemre tör. De hát ez, azt hiszem, nem fog sikerülni. Egyszer az igaz, már megpróbálta Sz. A. ezt a becsületemre való törést, de én még csak egy kellemetlen érzést sem éreztem iránta soha. Nemességének tulajdonítottam azt, mit most ellenkezőjének kell tulajdonítanom. Most irodalmi uton tör ellenem. De nyugton elé állok. Itt állok 38 éves életemmel, elösmerve, hogy Isten ellen vétettem cselekedettel, szóval és gondolattal, elösmerve, hogy nem lakik én bennem, azaz az én testemben a jó, de az emberek előtt itt állok és azt mondom: hozzatok fel nékem e 38 éves életből egy dolgot, a mit egy becsület-biróság jellememen foltnak, erkölcsiségemben pedig kifogásolhatónak talál!* Nyugodtan várom e tények előhozását. Nagybecskerek, 1893. aug. 31. Szalay József', lelkész s a »Keresztyén« szerkesztője. Megvallom, hogy nem haragszom a »Keresztyén* szerkesztőjére zűrzavaros beszédeért, hanem szánom és sajnálom. Megvallom azt is, hogy nem tudom — azt hiszem senki sem tudja — melyik nemzetet élesztették a mult századbeli revival-ok uj életre. Nem ismerek nemzetet, a mely minden ízében keresztyén volna. Azt meg nagyon jól tudom, hogy azok a revival-ok eredményeztek rosszat is, nemcsak jót. Azt, hogy egy nem létező szeretetház, vagy a mint a szerkesztő ur mondja, a valóságban még csak ezután létező szeretetház hivatalos lapját szerkeszti, azt nagyzásnak tartom ma is, híveinek jóhiszeműségét egy cseppet sem vonva kétségbe. Tagadom, hogy becsületére törtem volna valaha. Most sem törtem, hanem inteni és figyelmeztetni akartam, hogy vigyázzon, mert ha ő őseinket azzal vádolja, hogy politikából lettek protestánsokká és hogy az igaz keresztyénség csak Wesley-től datálódik (pedig a mit jót és okosat Wesley hirdetett, azt ő előtte százezren is hirdették már) s ha ő itt Magyarországon egy egészen uj keresztyénség prófétája akar lenni, a mely jobb és tökéletesebb, mint a gályarabok híveié, hát vegye figyelembe, hogy sokan megbotránkoztak már, a kik látták, hogy ő egy pillanatban csak ugy dobálódzik az újjászületéssel, a másikban pedig ép ugy beszél, dalol, vigad, mint a legmulatósabb újjá nem született magyar diák. Az ugyan nevetséges beszéd, hogy valamikor »nemességemnek « tulajdonította, most meg az ellenkezőjének, hogy megtámadtam. De azt mondhatom, hogy akkor is, mikor, mint ifjú theologus felléptem ellene, s most is iránta való jóakaratból tettem, a mit tettem. S dacára, hogy olyan kifejézéseket használ, a melyeket nem használna, ha igazán újjászületett volna, dacára, hogy vádakkal lép fel ellenem, (hogy én a lelkészek hátán akarok nagyra emelkedni) a mik egyszerűen nevetséges képzelődések, én még most sem leszek oly kegyetlen, hogy azokat a bizonyos tényeket — a miket különben a lelkészi körökben jól ismernek — felsoroljam. Igaz, hogy a Lapban nem is lehetne azok közül némelyiket kiirni. Nem Írhatom le, milyen viccet hallottam a »keresztyén« szerkesztőjétől első találkozásunk alkalmával, a mikor ő egy kegyes