Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1893-09-07 / 36. szám
BELFÖLD. Ujabb adalékok az unitárizmus történetéhez. Derzsi Károly unitárius lelkész urnák őszinte köszönetet szavazok azért, hogy igénytelenségem belevonásával alkalmat nyújtott nekem arra, hogy D. urnák az át-, illetőleg visszatérések körül használt tortúráit nyilvánosan megszellőztethessem s némely állításait kellő értékökre szállíthassam. Azzal vádol Derzsi ur tövisektől buja cikkében, hogy »a beiktató lelkész — már mint én — szószékből nyilt hajszára szólította a hiveket a kilépettek visszaterelése érdekében«. E súlyos váddal szemben legrövidebben ugy igazolhatom magamat, ha »nyomtatásban is megjelent dicső ? . . . beiktató beszédemből« idézem amaz inkriminált passzust, mely az unitárizmusra van vonatkozással. Eme passzus szószerint igy hangzik: »Bármennyire erőlködjék a nyughatatlan emberi elme a Krisztus Istenségét igazoló sarktételek megingatására, megcáfolására, én mindaddig, mig a ker. vallásnak fundamentumát a teljes szentírás képezi, a biblia igazságai, és nem emberi okoskodás előtt hajlom meg, és inkább adok szivemben helyet annak a szilárd hitnek, mely Megváltónkat az Atyával egyenlő Istennek tanítja, mint annak a fövenyre épített ingatag emberi okoskodásnak, mely Jézusunkat puszta emberré akarja alacsonyítani. Ha ti is igy gondolkoztok, ha ti is igy éreztek szeretett hittestvéreim, mint hogy egy hithű keresztyén nem is érezhet másképen, áron is megvásároljátok a jó alkalmat arra nézve, hogy eltévedt testvéreinknek a hit dolgában útmutatással szolgáljatok, csak arra kérlek benneteket, hogy ezt nyájassággal, szelídséggel tegyétek, nemcsak azért, mert senkinek lelkiismeretén erőszakoskodnunk nem illő, de főképen azért, mert édes üdvözítőnk a szeretetet tette embertársainkkal való érintkezéseinkben állandó törvénynyé«. Kinek-kinek belátására és igazságérzetére bízom e szembesítés után Ítélni a felett, hogy hát csakugyan való-e Derzsi urnák amaz álítása, mely szerint én nyilt hajszára szólítottam a m.-ladi reformátusokat az ottani unitáriusok ellen ? ! Nem lesz talán felesleges néhány percig ama mondás felett sem időznünk, melyben azt teszi közhirré Derzsi ur, hog-y az át-, illetőleg kitérések elintézésének jogát a két filia — Polgárdi és Hód-Mező-Vásárhely — területén kívül, mind a négy fiók-egyházközségben magának tartotta fenn. Az a kérdés lép itt előtérbe : mi lehet e jogfosztásnak indító oka ? Az ifjúi tapasztalatlanságból s mohó felvételi étvágyból származható kellemetlenségek kikerülése aligha, mert hiszen ha ilyenek nem fordulnak elő a leányegyházakban, miért fordulnának elő épen a fiókokban, vagy megfordítva : ha ilyenek fordulhatnak elő a fiókegyházakban, miért nem fordulhatnának elő a leányegyházakban is? Vagy csak ez utóbbiak területén belől szűnik meg a mohó felvételi étvágy ? . . . Ezt eddig nem tudtam, most tudom, de nem értem. Kérdés, hogy Derzsi ur utasított-e már valaha vidéki jelentkezőket vissza? Én a magyarladi és hatvani esetekből ugy tudom, hogy nem ; igazolja ezt különben az a két mezőberényi nő is, kiket saját állítása szerint sohasem látott. Az eddigi uzus szerint tehát nem is utasíthatott vissza senkit, mert hitoktatás, kiképzés céljából, mi pedig a felvételnek sine qua nonját képezi, az áttérőket sem magához nem kérte, sem tél nem kereste, hanem a bizonyítványok betekintése után egyszerűen bekebelezve, megelégedvén a létszám numerusbeli emelkedésével. Jó ezt, és pedig magától Derzsi úrtól tudnunk! Még mindig adósok vagyunk azzal a felelettel, hogy mi lehet hát tulajdonképeni oka a fentartott jog, fentartásának ? A mint a tényekből, a mint magának Derzsi urnák szavaiból következtetni lehet, semmi más, mint a felhevülésből, érdekből, bosszúból, vagy nem tudom miféle indokból unitáriussá lett ev. ref. hiveink esetleges visszatérésének megnehezítése, meggátlása, sőt lehetetlenné tevése. Persze ez nem papi erőszakoskodás, nem tortúra, ugy-e ! ? E pontnál készségesen elismerjük, hogy a kálvinista felfogás jelentékenyen eltér az unitárius felfogástól. Tartózkodnánk mi annak elbírálásától, hogy a négy fiók unitárius egyházközségben az át- és kitérések elintézésének joga kit illet, ha e jog nem a boldogult mezőberényi ev. ref. lelkész, nem egy róm. kath. káplán és nem Magyar-Lad esetleges eljárására lenne bazirozva; ha ugy a prot., mint a róm. kath. egyházjogtanból nem tudnók, hogy a prot. segédlelkész hivatalba lépésével mindazon lelkészi teendőkre nézve felhatalmazást nyer, melyekre nézve főnöke illetékes; ha nem tudnók, hogy a róm. kath. segédlelkész ellenben csak azokat a teendőket végezheti, melyekre nézve főnökétől külön-külön Írásbeli meghatalmazást nyert, igy azonban mindaddig nem akceptálhatjuk Derzsi ur plenipotentiáját, mig merőleges elvonások helyett az unitárius egyház hatályban levő preciz törvényeivel nem igazolja helyhatósági jogát. De folytassuk szemlénket tovább. Azt irja Derzsi kollega, hogy Begedy esperes ur s gondnoktársa kérésére szavát adta — »megállapodtunk« — miszerint a visszatérések elé akadályokat nem gördít, a személyes jelentkezést nem múlhatatlanul kivánja meg, feltéve, hogy ezt dobra, nem ütik, tőkét belőle nem csinálnak. Azonban mi történik — igy folytatja tovább — alig küldöttem el három lélek elbocsátásáról a bizonyítványt, már is ott olvastuk e becses lapban az örömzengeményt, hogy a magyar-ladi unitáriusok mind visszatérnek, ennyi meg ennyi család máris jelentkezett stb. Mit volt mit tennem? Megírtam az esperes urnák, hogy — igy állván a dolog — Ígéretem alul felmentve érzem magamat, az esetleges kitépendőket tehát szíveskedjék a törvény szerinti jelentkezésre utasítani. Eddig Derzsi urnák szavai. A hivatkozás tárgyát képező tudósítás pedig szórói-szóra, betüről-betüre igy hangzik : »A belső-somogvi egyházmegyébe kebelezett magyar-ladi ev. ref. gyülekezetben, melynek tagjai közül három évvel ezelőtt, személyes differenciák miatt, mintegy 40 lélek tért át az unitárius vallásra, mely apadás következtében a különben is kis egyház lelkész-tanítósággá devalválódott, ujabban nyolc lélek jelentette be az illetékes unitárius lelkészi hivatalnál az ev. reform, egyházba leendő visszatérési szándékát; előzőleg is már egy család visszatérvén, a konvertiták száma jelenleg 12-re rug. Nem valószínűtlen, mint az uralkodó hangulat sejteni engedi, hogy az anyaegyház testétől elszakadt többi tagok is rövid idő alatt visszajönnek oda, honnan őket a körülmények vihara sodorta ki«. (Lásd az 1892. évi »Prot. Egyh. és Isk. Lap« 27. sz. 398. lapon.) Szükségtelen kommentálnom, hogy ennek a kis közleménynek érteménye egészen más, mint a mit abból Derzsi úr kihozni igyekszik, mert ebben nem az állíttatik, hogy a magyar-ladi unitáriusok mind visszatérnek, hanem az, hogy jövőbeni visszatérésök kilátásba helyezhető. Ezzel azonban a titokzatos félhomály még nincsen egészen eloszlatva. Mert hát miről is van ebben a tudósításban szó? Arról, hogy Magyar-Ladról ujabban nyolc lélek jelentette be az illetékes unitárius lelkészi hivatalnál az ev. ref. egyházba leendő visszatérési szándékát; itt tehát nem annak a már régebben visszajött három egyháztagnak, hanem annak az ujabb nyolc léleknek folyamatban levő visszatérése jeleztetik, kik már személyesen jelentkeztek az unitárius lelkészi hivatalnál, mint ezt Derzsi