Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-01-26 / 4. szám

A középiskolai oktatás kérdéséhez. Minél több a megismerni való és megismerhető, annál könnyebb tévedni a megismerésben és mind abban, a mire a megismerés befoly: a fölfogásban, ítélésben, gondolkodásban és cselekvésben. Pedig az egyetemes emberi ismeret-világ csodásan gyarapodik, és az egyéni életnek az a korszaka, mely a megismerés képességének fokozására, a megfelelő tehetségek fejlesztésére való, nem hosszabbodik s igazán nem is hosszabbítható. Azért szükséges, hogy ez a megismerés képessége az adott időben fejtessék ki a tanulással; s minthogy ez nem mehet vezetés nélkül, hanem az oktatás feladata: azért szükséges, hogy az oktatás tökéletesíttessék. Az oktatás tulajdonképen már kész ismeretekbe való beavatás; hanem ez a beavatás történhetik olyképen, hogy az ismereteknek csak tudására segít, és történhetik olyképen, hogy az ismeretek megszerzése módjára tanít meg. S ebben nyilvánul az oktatás módszere. Minthogy azonban az ismeretek egyetemes világa tulajdonképen emberi alkotás elvont fogalmakból és képzetekből, de azzal a különbséggel, hogy némely ismeretek érzékelt és mindenkor érzékelhető s észlelhető jelenségekből vonattak el, melyek az alanyiságot a fizikai lehetség határáig kizárják, más ismeretek ellenben nem érzékelhető, hanem épen az alanyiságban gyökerező képzetekből állapíttattak meg, a melyek tehát sem a megismerésnek biztos módját, sem a megállapított ismeret valódiságának biztos kritériumát nem szolgáltatják: azért a biztos és pozitív megismerésre való oktatáshoz nem minden tudomány (tantárgy) egyenlően alkalmatos, és pedig annyival inkább nem, mert minden tantárgy saját természetének megfelelő módszert föltételez, a mely saját módszereknek sem mindegyike alkalmatos egyetemes, alapos és biztos megismerés nyomába igazítani. Elméleti érvelés, állítás és bizonyítás helyett tényleges például egy darab természettant idézek, nem ugy, amint az tankönyvekben megírva s iskolákban előadva szokott lenni, hanem csupán ugy, hogy azzal világossá tehessem, amit mondani kívánok. »A testek fölfogva nyomnak, szabadon bocsátva esnek s esésökben fölfogva ütnek. A nyomás a nehézkedő test hatása a nyugvásban, az ütés a nehézkedő test hatása az esésben, általánosítva: a mozgásban. Az ütés tehát a mozgás által fokozott nyomás. A nyomás közvetlenül hozzáférhető és egyenesen meghatározható. A nyomás képzete tulajdonképen a nyomott test szenvedő állapotától van elvonva s ez a szenvedett nyomás, azon egy nehézkedő test alatt, a maga egészében mindenkép egyenlő, felületének akármekkora részén elterülve feküdjék is a reá nehézkedő test, de a felületnek eképen nyomott részén ez a nyomás megoszlik, s minél kisebb kiterjedésű ez a közvetlenül nyomott felület, az összes nyomásból annál nagyobb rész esik ezen felületnek egyenlő részeire és viszont, s ha az egész nehézkedő test egyetlen pontra nyom, akkor az összes nyomás térbeli megoszlás nélkül egyetlen pontra hatván, ennélfogva lehet meghatározni a testnek viszonytalan vagyis általános nyomását, mi egyszersmind annak általános súlya s miben adva van a test anyag-mennyisége, mely fogalom (suly = anyagmennyiség) az anyag miségétől (fa, vas, viz, levegő stb.) egészen független. Miként a nyomás meg van oszolva területen, ugy az anyag mennyisége meg van oszolva térfogatban olyképen, hogy különböző miségü testekből egyenlő térfogatú darabok egyikében több, másikában kevesebb anyag van, azaz egyenlő térfogatú darabok közül egyik súlyosabb, mint a másik, mely tulajdonságnál fogva amaz tömöttebb, mint emez. A tömöttség képzete tehát a térfogat és anyagmennyiség fogalmainak összetételével meghatározható, miből következik a tömöttségnek mérték szerinti (concret) meghatározása is t köbcentiméternyi testnek a súlyában, mi is a víznél 1, az aranynál 19 gramm; s e szerint a tömöttség mint concrét mennyiség — suly-mennviség. Minthogy azonban a testek térfogata a hő hatásától változik, és pedig némely testeknél ez a térfogatbeli változás a hőmérsékletnek csekélyebb változása után is jelentékeny: azért az általános tömöttség meghatározása a hőmérsékletnek bizonyos megállapított fokánál történik, nevezetesen a vizre való tekintettel C. 4°-nál. Ha azután valamely test tömöttségének ezt a súlybeli értékét szorozzuk egész térfogata megfelelő mértékegységeinek elvont számával (a hány köbcentiméter), nyerjük annak tömegét, mely képzet már a test térfogatának és anyagmennyiségének fogalmait egyesíti magában; de concrét lényege szerint a tömeg szintén suly. Eképen meghatározható és kifejezhető lévén a testek tömöttsége általános suly-értékben: ha valamely testnek (a viznek) a tömöttségét alapegységül (mértékül) veszszük. akkor meghatározhatjuk és kifejezhetjük a testek ezen általános tömöttségét még az alapegységül fölvett tömöttség értékében, szorozván ezt azzal az elvont számmal, mely kifejezi, hogy a kérdéses test általános tömöttsége hányszorta nagyobb az alapegységül vett tömöttségnél, mely elvont szám fejezi ki azután a test fajsulyát (viszonyos tömöttség). Természetes, hogy miután a ma használt, mértékrendszerben a viz általános tömöttsége, azaz 1 köbcentiméter viz általános súlya egyszersmind az általános súlynak mértékegysége (= I gramm), annálfogva a különböző test általános tömöttségét kifejező sulyegységek elvont száma egyszersmind a fajsúly is, miszerint a viz fajsúlya 1, az aranyé 19. Nem igy volt ez korábban, mikor a térfogat mértékegysége köbláb vagy köbhüvelyk, a súlyé font vagy lat volt, mely kétfajta mértékegységek nem állottak egymáshoz olyan kombinált viszonyban, mint a maiak. A viz és arany fajsúlya természetesen akkor is 1 és 19 volt, de a tömöttsége (1 köbhüvelyk súlya latokban) a viznek 11, az aranynak 21 lat. Valamely alapon nyugvó test nemcsak a maga egészével nyom az alapra, hanem a testnek felsőbb részei nyomnak az alsóbbakra. Ettől a nyomástól a víztömeg (híg testek) részei, ha edénybe vannak fölfogva, az edény oldalára nyomnak, ha pedig nincsenek edénybe fölfogva, akkor egészen elterülnek. Merev testekben a részek összeállása, mi az anyag miségével együttjáró tulajdon, erősebb mint a részeknek ez az egymásra gyakorolt nyomása, s azért a merev testek idomját a részeknek ez a nyomása meg nem változtatja. A levegőnek (légnemű testeknek) is van anyagmennyiségének megfelelő súlya, nyomása; de a levegőnek van feszereje is, melynek hatása szintén nyomásnak mondatik és a szerint méretik; e kettő azonban egymástól lényegesen különbözik: egy gömbbe fölfogott bizonyos mennyiségű levegőnek van bizonyos súlya, a melylyel a mérlegen nyom, és van bizonyos feszereje, a melylyel a gömb falára nyom; és ha ez a levegő a gömbbe zárva hevíttetik, attól annak anyagmennyisége és súlya változatlan marad, de feszereje és ennek a gömb falára gyakorolt nyomása növekszik. Az eddig előadottakkal összefüggésben még csak az ütésről legyen megemlítve, hogy mivel abban a nyomás a mozgás által fokozva érvényesül, a nyomás nagysága pedig a tömegben adatik: azért az ütés egyik tényezője a tömeg, másik a mozgás, mely utóbbi szintén concret