Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-08-17 / 33. szám

J A IV. fejezet »a pietizmus ethikáját« tárgyalj a, a melynek gyökerei az angol és németalföldi református egyház talaján (föl egészen Tersteegenig) keresendők; innen a német lutheri egyházba hatott át s rajongó követőkre talált JBöhme, G-ichtel, Arnold és másokban, Spener és Franckéban pedig rendszeres földolgozóira, illetve annak a gyakorlati vallásos életbe való szeretetteljes átültetőire. E korszakban az ethikára nézve érdekes a közönyös dolgokról és a terminizmusról folyt vita. E történeti alapok nyomán fáradozott a pietizmus ethikájának feldgozásán Lange, Rambach, a testvér gyülekezet, a württembergi tartornányegyházban: Bengel, Öltinger, sőt a quakerek (Barclay) és methodisták felekezete is. Ethikai tudományos — olykor azonban sajátszerű — törekvésekkel találkozunk még e korszakban a soeiniánusoknál és arminiánusoknál is.* A következő három fejezet a tárgy jelentőségére való tekintettel Luthardt művének legterjedelmesebb része. E fejezetek elseje tárgyalja a felvilágosodás korszakának ethikáját. A reformáció által befolyásolt korszakra a renaissance következik, a hol a specifikus keresztyén s a természetes (»natürliche«) == észszerű morálnak egymáshoz való viszonyáról van szó. Az átmenet, illetve a fordulat lényegileg az empirikus természetvizsgálódás által van feltételezve, a minek következménye mindenekelőtt a természetjogi morál vala. Erre a spekulativ-rationalistikus ülozofia intellectualistikus morálja következik, a melynek főképviselői és rendszeres feldolgozói: Gartesius, Spinoza és Leibniz. A theologiai morálra azonban csak Wolff, Leibniz rendszerezője és népszerűsítője gyakorolt befolyást, a mint hogy másrészről Mosheim, Grusius, de főleg Gellert, az énekköltő, korának eme erkölcsi tükre önálló moralistának tűnik fel. Kevésbbé ide vág, de Luthardt által igen finoman és szellemesen van érintve és beigazolva a reformátori elvnek befolyása a művészetre: Dürer, Cranach, Sachs, Gerhardt, Bach és másokban a német, Shakespeareben pedig angol földön. Az angol deismus és utilitarismus morálja, a melynek képviselői, MŰI, Spencer, Leslie és Stephens, nemkülönben a francia deismus, materialismus, és Rousseau modern cynikus morálja méltó párhuzamot képez a német hasoncélu törekvésekkel, a melyeknek egyik kiváló központja Lessing, a kritikus, az örök evangéliumot hirdető moráljával a XVIII. század második felében. Sőt Goethe anyja, Jung-Stilling, Möser és mások patriarchális gondolkozás módja is röviden meg van érintve. Az utolsó két fejezet tárgyalja a morálnak filozofiai megujulását Kant, és annak theologiai megújulását Schleiermacher által, mert filozofia és egyház jelen századunkban két egymásra következő korszakot jeleznek. Kant moralismusát, a mint azt kritikai morálfilozofiai főmüveiből: a gyakorlati ész bírálatából, az erkölcsök metafizikájából s a tiszta ész hitet hirdető vallásfilozófiából merítjük, röviden bár, de azért gondosan és összes vonatkozásaiban tárgyalja a szerző, mi mellett annak az ujabb Írókra gyakorolt maradandó hatását is jelzi, p. o. MüVer, Hoffmann és másoknál. Elleneihez Rcinhard, Stáudlin és Ammon tartozik. Finom annak további fejlesztése Schillernél, ki az aesthetikai kulturában látta az erkölcsiség nevelőjét, vagyis az angol Shaftesbury módjára az ethikai és aesthetikai szempontoknak harmonikus összeegyeztetésére törekedett. Ezek a későnbi filozófusok: Jacobi, Fries, Fichte és Schelling következnek, a kiknek theol. követője Daub; ide tartozik továbbá Baader theozófiája, s végül Hegel s tanítványai közül: Vatke, a ké* Ez angot forradalmi egyházak történetével, tanaival és irodalmával behatóbban Weíngarten boroszlói tanár monográfiája foglalkozik. sőbbi Daub és Marheincke. Igen vonzó és mélyértelmű a Goethe ethikai gondolkozásmódjáról szóló rajz is, mely mélyreható betekintést enged e klasszikus költő Spinoza által érintett vallásoserkölcsi világnézetébe. E fejezet záradékát a Hegel utáni theistikus filosófusok, különösen a berlini Trendelenburg, valamint Herbart, Beneke és Lotzr morálfilozófiájának beható ismertetése és méltatása képezi. Az utolsó fejezet a jelenkori theol. ethika bírálati ismertetésének van szentelve, mely alapos tárgyismeret tekintetében méltó társa az előzőknek. Az egyházi megujulást s szellemi hitébredést, a melynek hatásai alól a kath. egyház sem vonhatta ki magát, századunk elején Hamann, Claudius, Perthes, Neander és mások egyengették. Az első évtizedek tudományos ethikájának főbb képviselői Flatt, de Wette, Baumgarten Grusius és Schwarz, azonban a tudományos tárgyalás teljesen rendszeres magaslatára csak Schleiermacher emelte azt a maga ethikai monográfiáival (Monologen stb.) és önálló theol. és filozófiai erkölcstani műveivel. Schleiermacher művészi rendszerező talentuma, a melynek legklasszikusabb kifejezője az encyklopádia (1811), az ethika terén sem tagadta meg magát. Hozzá csatlakozott Rothe és Domer, nemkülönben a bibliai ethikusok közül Schmid, Palmer és Beck. Ezek után ismerteti szerző a restaurált lutheri iránynak ethikusait, névszerint: Harless, Sartorius, Öttingen (a morálstatistikus), Hofmann az erlangení Frank és mások erkölcstani rendszereit. Végül méltatja Martensen, Scharling, Wuttke (kinek művét kiválóan kiemeli), továbbá a sok tekintetben igen sajátszerű irányú Vilmar és Káhler, nemkülönben Ritschl, Pfleiderer és Weiss i. v. legujabbi műveit. E fejezetnek tárgyalásánál annak folyományaként megjegyezzük, hogy az erkölcstan, mint uj prot. theol. tudomány terén még igen elágazók a vélemények s még nem biztosak az eredmények, a melyeknek megállapításához azonban művünk is igen becses és tanulságos adalékkal szolgál. Gyenge, inkább erőlködő fordításokban nyilvánuló magyar ethikai törekvéseinket az iró természetesen nem ismeri. Hisz' mi magyar theol. professzorok is alig méltatjuk azokat a theol. kathedrákon! Pedig a theol. tudományosság tekintetében is szükség volna a magyar nemzeti felfogás érvényesítésére 1 Mellékesen érinti szerző a XVIII. és XIX. század kath. ethikáját is, a mint annak nemesebb evangeliomibb szellemű képviselői Hirschler és Sailer, evangéliomellenes ultramontán művelői pedig a modern jezsuita csudavirágok, p. o. Müller, Schwetz és mások. A 80. §. lélekemelő módon tünteti fel a megigazító hitnek a tevékeny felebaráti szeretet műveiben való nyilvánulását, a mint annak főbb mozzanatait az angol és német kül- és belmisszió áldásos művei, nemkülönben a modern kulturállam humanitárius törekvései jelzik. Itt igen finomak és találók a prot. és kath. misszió mélyreható különbségére tett megjegyzései. Müvének függelékeként a jelenkor filozofiai morálját ismerteti a tudós szerző, a mint az a realizmus, empirizmus és pessimizmus világnézetein fölépülve a Datler által megállapított »amerikai ethikai társaságok«-ban talált kifejezésre, s Németországban jelenleg Gizycki berlini tanárban talált pártfogóra. Hiányzik azonban a mult század felületességének eme ujabb kiadású fölvilágosodó moráljában a belső tartalom egysége, következetessége és hathatós eredménye, mely legfeljebb a vallástalan, utilistikus és eudámonistikus morálnak terjesztésére van hivatva. Oly morállal van itt dolgunk, mely sem a történet, sem az élet, sem a tapasztalásból egyebet nem tanult a vigasztalan hitetlenségnél. s a melynek egyedüli érdeme