Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-08-17 / 33. szám

a sociális elem hangsúlyozásában áll. Ide tartoznak Jodl, Baumann, Höffding, Paulsen, Wundt s a jogász Ibering müvei. A keresztyénség nélkül azonban az ethikai törekvések érthetetlenek. Hogy milyen feladatok várnak a jelenkori ethikára, arra feleletet ád a történelem, mely is ugy negatíve mint positive tanítja, hogy a hit által való megigazulds ugy az erkölcsiség feltétele, mint annak kizárólagos ható ereje. A mü tárgyának elrendezésével és megítélésével lényegesen egyetértünk, és Schulzeval egyezőleg csak néhány irodalmi megjegyzésre szorítkozunk. Szerintünk is a jelenkori morálfilozófiái törekvések nagyon röviden vannak tárgyalva. Nem méltatja többi között JSitzsch »System der christl. Lehre« és Kühel »Christl. Lehrsystem« cimü a hittant az erkölcstannal összefoglaló müvét; továbbá nem említi : Stephens vallásfilozófiáját, Strümpelt, »Vorschule der Ethik«, Ulrici: »Gott und Mensch* »Naturrecht«, »Ethik« és »Aesthetik«, Rolph »Rationelle Ethik« (1882), Münsterberg, »Ursprung der Sittlichkeit« (1890), Schuppe, »Grundzüge der Ethik«, nemkülönben Landau »System der Ethik« cimü műveit. Comte positivizmusának ethikai méltatása is hosszabb lehetett volna. Ezenfelül a kath. Gutberlet »Ethik und Religion* (1892) cimü müve is kerülte ki szerzőnek különben körültekintő figyelmét. Jelen ismertetésünket őszinte üdvkivánalaink kifejezése mellett Schulze ama szavaival fejezzük be : »Valóban szép bizonysága e mű a 70 éves szerző szellemi frisseségének. Adja Isten, hogy tervben levő nagy »Keresztyén erkölcstan«-át is minélelőbb elkészíthesse!« Ugy legyen! Eperjes. Dr. Sslávik Mátyás. BELFÖLD. Néhány igaz szó az »őszinte szó«-ra. Hála legyen Baross alkotó szellemének, a zóna rendszer behozatala által lehetővé tette, hogy a szegénysorsu emberek is, kikhez magamat s több protestáns lelkész társaimat bátran sorozhatom, hazánk egyik vagy másik kies vidékét megismerhessék. Ezóta minden évben szakítok magamnak időt arra, hogy országunknak, előttem még ismeretlen tájékát megtekintsem. Egy ilyen zónázásom alkalmával történt, hogy egy vidéki nagyobb város állomásánál, öt-hat fiatal ember jön be abba a vasúti kocsiba, melyben eddig egyedül üldögéltem. Gondtalan vidám kedélyük, mosolygó arcuk azonnal elárulta, hogy ezek az iskola porától megszabadult diákok, s alig hogy helyet foglalnak, kezdenek beszélni nagy garral, tudós képpel, minisztereinkről, íróinkról, művészeinkről. Igazán szerencsés ember az a Wekerle, hogy vasúti kocsink telefonhálózattal nem volt összekötve az ő szobájával, mert hallhatta volna, hogy ő hazánk érdekében semmi üdvös dolgot nem tud kivinni, nincs is önállósága, a bécsi minisztereknek csak uszályhordozója. Jó hogy a sirba tértél Madách, mert ha föld felett volnál megtudhatnád, hogy az általad irt * Ember tragédiája* érthetetlen fércmű, melyet háromszor-négyszer is elolvas egy gimnáziumi tanuló s még sem ért belőle semmit. Hagyj fel a vasárnapi újság szerkesztésével Nagy Miklós, mert te egy verset, melyet az s . . . i iskola önképzőköre nagy lelkesedéssel fogadott és jegyzőkönyvileg megörökített, papírkosárba vetettél — persze csupa tudatlanságból. Ne fogj a honfoglalás történetéhez és haza ne jöjj Munkácsi, mert az a sokak által felmagasztalt képed is, mely Krisztust Pilátus előtt ábrázolja, nevetséges mázolás, néhány lépcsőzet tetején karos székben ül egy rövid hajú, borotvált arcú, mogorva ember fehér lepedőben és előtte áll egy hoászu hajú, szakállas képű, szelíd ember ugyancsak fehér lepedőben. Ezen diákokat követi Fraxinopolitanus is, midőn papjainkat, tanárainkat, zsinati tagjainkat, tudatlan, hivatásukat nem értő és be nem töltő egyéneknek nevezi. »A papság — ugy mond, — robotba prédikál — s mást úgyszólván semmitsem tesz, legfölebb zsinati kabátot varrat magának«. A prédikálással Krisztustól bízattunk meg, »elmenvén mind e széles világra, prédikáljátok az evangéliumot*. (Márk XVI. 15.) Pál apostol Timotheust, ki a lelkipásztori gondozást hol egy, hol más gyülekezetben teljesítette, arra inti ^prédikáljad az igét, rajta légy mind alkalmatos, mind alkalmatlan időben* (II. Tim. IV. 2.) Ez a mi legfőbb kötelességünk, tesszük is, nem robotból, örömmel, buzgósággal. Hirdetjük az igét, mely soha el nem múlik, hintegetjük a jónak, az igaznak, a szépnek magvát, őrködünk az erény, az ártatlanság felett, irtjuk gyomláljuk a bűnt, a gonoszt, szóval tanítunk, buzdítunk, jutalmazunk, dorgálunk és igy vezetjük a gondjainkra bízott nyájat a szoros uton az Istenországa felé. A Krisztus evangéliumával üdvözöljük élte kezdetén és veszszük be az anyaszentegyházba a kisdedet, ezzel bocsátjuk az élet nagy útjára az ifjú házaspárt, ezzel vigasztaljuk a sorsüldözöttet, az ágya fenekére láncolt beteget, és ezt hangoztatjuk — a vérző szivek megnyugtatására — a koporsók felett. Tompa, nem abban a satyrikus költeményben, melyet Fraxinopolitanus a protestáns papokra ráolvas, egy levélben, melyet egy általa becsült nemes szivü nőhöz Pogány Karolinához intéz, épen igy rajzolja, a maga személyében, a protestáns pap működését: „Az én pályám — úgymond — szép, ámbár nem ragyog, Én az egyszerű nép őre vagyok ! Enyém jó- és balsorsának fele, Örülök, sirok részvevőn vele: S az elhagyott népet, mi isteni Növelni, oktatni, deríteni . . . . ! Kisded születik, s hogy boldog legyen : Én fohászkodom érte szívesen ; Dobogó szivü szép menyasszonyát, Elhozza az ifjú felebarát; És szivem elfogul öröm miatt, Az ünnepélyes esküszó alatt. Kihez már a nyugalmas est közel, A haldokló ágyához megyek el; S ki lehullt, mint fájáról a haraszt, A temetőbe kikísérem azt. Ekkép velem rokon, barát a nép, Nemes batátnőm! pályám nemde szép ?" Az igehirdetés legfőbb kötelességünk, de teszünk mást is. Nem említem fel, hogy legtöbb gyülekeztünkben, egyházunk anyagi gondjai a mi vállainkra nehezednek, nem számlálom elő, hogy állami, törvénykezési, közigazgatási, katonai, szóval közérdekből, hányféle szolgálat teljesítésére vagyunk kötelezve, nem szólok arról, hogy családunk, nemzetünk, hazánk iránt vannak kötelességeink, melyeknek teljesítése alól mi, mint protestáns papok, ki nem vohatjuk magunkat, csak munkálkodásunk egy-két pontját tüntetem fel, midőn azt kérdem: váljon az a mély, kiolthatatlan szeretet a mi népünk szivében vallása, egyháza, iskolája iránt van, meg volna-e, ha mi csak robotba prédikálnánk? váljon az az áldozat tüze, mely egyház