Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-08-10 / 32. szám

megelőztek bennünket, de hogy mi is oda ne jussunk, a hol ők állanak, épen nem látom kizárva. Az evangélium az életnek élő vize, mely önmagától is csergedez, csak meglegyenek az alkalmas csatornák, melyek azt az egyeseknek s tömegeknek szivéhez elvezessék. E csatornákat kell helyesen kijelölnünk s megépítenünk ós akkor ügyünk nyerve leend. De melyek legyenek e csatornák? — ez a nagyfontosságú kérdés. Hogy sikeres munkánk lehessen, első dolgunk kell hogy legyen a terep tanulmányozása és előkészítése. A terep, melyen munkálkodni akarunk: gyülekezetünk, s nemcsak egészében, hanem egyes tagjaiban is. Az első feladat, szivéhez férkőznünk embereinknek. S ennek eszköze nem lehet más, mint az őszinte szeretet. Csak az őszinte szeretet, mert népünk, — mint érintkezésében eleinte zárkózott természetű — könnyen felismeri, ha a hozzá mutatott bizalom csak számításon alapul, s mint a csiga, az idegen érintésre házába vonul vissza, ugy a magyar ember is bezárja fülét, szivét s alig van mód rá többé, hogy megközelíthető legyen. E veszélynek azonban nem leszünk kitéve, ha népünknek javát Őszintén leikünkön hordozván, annak természetes nyilatkozásával, az őszinte szeretettel iparkodunk hatni minden téren. Lehet, hogy először szeretetünk csak tettetettnek fog feltűnni a sok szeretetlenség között ós aztán s lehet, itt is — ott is hidegségre, zárkózottságra találunk, de annak nem szabad elkedvetlenítenie bennünket. A lélekhez, a szívhez fórkőzós s annak megnyerése nem könnyű dolog, mit egy lépéssel, egy kísérlettel véghez lehetne vinni. Közeledjünk mindig szeretettel — mutassuk ki őszinte jóindulatunkat minden tetteinkben s ne csak a szószéken legyünk hirdetői a szeretet magasztos evangéliumának, hanem legyünk hű képviselői is annak akár hivatalos, akár mindennapi érintkezésünkben. Mert népünk természetes érzéke igen könnyen észreveszi, hogy egyébként jóindulatunk csak tettetett, a mely mögött lappang valami egyéb érdek is. Becsüljük embereinkben az embert s mutassunk irántok szeretetet és érdeklődést mindenkor, a mikor annak alkalma és helye van. A mikor annak alkalma és helye van, mert a szeretet kell, hogy meg legyen bennünk mindenkoron, de azt ostentative mutogatnunk sem nem szükséges, sem nem helyes. Idvezítőnk sem fitogtatta azt, de a mikor alkalma volt, mindenkor bebizonyította. Vegyünk példát ő róla s ha híveinket hivatalos ügyeikben előzékenységben, magán természetű ügyes-bajos dolgaikban helyes és jóindulatu tanácsban részesítjük, ha a szegényt s ügyefogyott, nyomorultakat el nem hagyjuk, de híveink szeretetét s áldozatkészségét irántuk feltámasztani igyekezünk s e mellett mint papok ugy a szószéken, mint egyéb hivatalos eseteknél igazán az igaz evangélium hirdetői vagyunk: lehetetlen, hogy az igy megnyilatkozó szeretet híveinknél viszontszeretetet ne ébresztene ugy saját magunk, mint azon ügy iránt, melynek hivatalos képviselőiül beállíttattunk. S ha megnyertük — meglehet, hogy csak évek multán — e szeretetet, meg van az alap a továbbműködésre. A további feladat: érdeklődést kelteni az egyház és az evangélium ügye iránt. Ebben pedig azt hiszem a leghelyesebb módszer a közelebbiről a távolabbira haladás. Érdeklődést keltünk először helyi egyházunk ügye iránt s ebből haladjunk át az egyetemes egyházira, majd végül az egyetemes keresztyénség s épen az evangélium magasztos ügyére. E fokozatos haladás azonban korántsem zárja ki, hogy alkalom adtán az alsóbb fokon már a felsőbbről is ne beszéljünk, mert a határokat itt élesen elkülönözni ugy sem lehet. A mit fentebb mondottam a fokozatos haladásról, az inkább csak azt akarja kifejezni, hogy működésünk ne legyen tervnélküli kapkodás, hanem konkrét végcél határozza meg annak minden lépését. Hogy helyi egyházunk iránt érdeklődést kelthessünk, beszélgetnünk kell arról minél többször s mindig szeretettel és jóindulattal. Közölnünk kell híveinkkel azon módozatokat, melyek által az egyház szellemi, erkölcsi s anyagi felvirágzását előmozdíthatni reméljük. Ott van minden lelkész mellett egy hivatalos testület, a presbyterium, mely első sorban kell hogy érdeklődjék egyháza iránt. Ezt kell jóindulatunkkal megnyernünk, de nem ugy, hogy a presbyteriumi ülésen basáskodjunk, hanem inkább bizalmas eszmecserék között. Ne torkoljuk le azt az egyszerű embert, ha talán hosszabban mondja el azt, a mit akar, hadd mondja el, jól esik neki, joga is van hozzá. A ki kimondja azt, a mi szivén fekszik, könnyebb megnyerni, mint azt, a ki hallgat, de csak azért, mert beszélnie nem szabad. Az a presbyteriumi gyűlés ugy is arra való, hogy azok, kiket az egyház a saját igazgatásával megbízott, gondolataikat, terveiket megbeszélvén s egymást a szeretet által megértvén, együtt törekedjenek a jóknak és helyeseknek ítélt dolgok megvalósítására. Lehet, hogy némelyek erre azt mondják, de ugy hova lesz a papi tekintély, hova lesz a hivatalos színezet? De erre én csak azt mondom, hogy az evangélium szolgájának basáskodással nem lehet, nem szabad kormányozni, a mi peclig a hivatalos színezetet illeti, abból meg jobb volna, ha kevesebb volna fent és alant s több volna helyette a szeretet-