Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-08-03 / 31. szám

kormányzati függetlenségét is elvesztette, bizony elmondhatjuk a Hármas Kis Tükör Írójával iskolai autonómiánkról is, hogy »régi hirében fogyatkozott immár*. Nem panaszként hoztam fel az eddig elmondottakat, hanem csak a jelen helyzetet akartam megjelölni, hogy azután egy érdekes összehasonlítást tegyek 100 év előtti és mai állapotunk között és ehhez néhány gondolatot fűzzek az adott helyzetből folyó teendőinkre nézve. Száz évvel ezelőtt mi protestánsok hiusítottuk meg M. Teréziának és II. Józsefnek államosító törekvéseit; ma pedig majdnem közönyösen nézzük, miként kerülnek iskoláink fokozatosan az állam befolyása alá, sőt nem ritkán épen mi hangoztatjuk legerősebben, hogy az iskolatartás kötelessége kizárólag az államot illeti. Száz év előtti prot. Őseink az iskolát az egyház > veteményes kerté «-nek ismerték s az uralkodóhoz benyújtott felterjesztéseiknek minduntalan előkerülő gondolata volt az, hogy az iskolák mindenestől oly szorosan az egyház testéhez tartoznak, hogy azoknak elvétele egyházunk romlására vezetne; ma is nevezzük ugyan még veteményes kerteinknek az iskolákat, de sokan küzülünk azt mondják, hogy az iskolák alkalmatlan teherként nehezednek egyházi életünkre s hasonlítják azokat a nadályokhoz, mint a melyek az egyház testének minden vérét kiszívják. Valóban csodálatos változás a felfogásban. Ma károsnak tartjuk annak meglétét, a minek elvételét őseink veszedelmesnek Ítéltek!? Hát iskoláink ma már megszűntek veteményes kerteink lenni? E véleménykülönbség okát részint a korszellem, részint a körülmények, részint pedig magának az intézménynek megváltozásában találhatjuk fel. Tudjuk azt a nagy kölünbséget, mely egyházunk mai és még csak József császár alatti államjogi helyzete között van. Ha ismerjük azt a gyűlöletet, melylyel az állam akkori legfőbb organumai, a bécsi udvari kancellária és a budai helytartótanács József császár előtt és után is a protestántizmus és a magyarság iránt viseltettek, nem csodálkozhatunk rajta, hogy őseink egyházuk romlására vezetőnek hitték iskoláik államosítását és az államosított iskolákból kiáradó szellemet. Ma már — hála Istennek — a magyar államot nem az udvari kancellária, sőt még csak nem is a helytartótanács képviseli, hanem a nemzet többségének akaratán nyugvó felelős magyar kormány, mely kötelességének ismeri a nemzet alkotmányát és a prot. egyház szabadságát fentartani és oltalmazni. Ezért nem látjuk mi egyházunk romlását abban, a miben őseink látták: az iskolák államosításában. Ez az egyik oka a száz év alatti véleményváltozásnak; a másik magának az intézmény természetének, szellemének átalakulásában rejlik. Reformátoraink azért alapítottak iskolákat, hogy eszméiket, a reformált keresztyénség elveit terjeszszék általuk a nemzet alsóbb és felsőbb köreiben Jó keresztyéneket, hű protestánsokat akartak ők nevelni első sorban. Ezt a célt még csak száz év előtt is sokkal inkább megközelítették iskoláink, mint manapság. Általánosságban elmondhatjuk, hogy iskoláink az ujabb időben megszűntek veteményes kerteink lenni oly értelemben, a minőben a reformáció korában a keresztyén szellem melegágyai voltak. Azért tartják ma az iskolát egyházi életünk alkalmatlan terhének, mert a prot. iskolák hajdani előnyeit és hasznát ma már nem ismerjük. Ezért mondogatják sokan, hogy az iskola elvonja egyházunkat saját céljainak munkálásától és ezért vonják le azt a következtetést, hogy tehát iskoláinkat minél előbb át kell adnunk egyedül jogos tulajdonosának: az államnak. Nézetem szerint azonban nem ez a helyes következtetés. Ha iskoláink ma már nem veteményes kerteink, nem a keresztyén szellem melegágyai: törekedjünk arra, hogy ismét azokká tegyük. És ezt tennünk kell annyival is inkább, mert mi az államban iskoláink által bizonyos súlyt képviselünk, a melyre ma még szükségünk van; és mert a magyar állam még egy jó ideig ugy sem lesz olyan helyzetben, hogy összes iskoláink terheit magára vállalhassa. Miként gondolnám én iskoláink meglanyhult keresztyén és épen protestáns szellemét feleleveníthetőnek, erről nézeteimet egy közelebbi alkalommal mondom el. Marton Sándor. TÁRCZ A. A veszprémi reformált egyház múltja. (Folytatás.) V. Vallás-erkölcsi élet, egyházi fegyelem. Érdekes lesz néhány sort a veszprémi reformátusok valláserkölcsi életének megemlítésére, s az egyházi fegyelem gyakorlására szentelni e helyen. Ha a valláshoz való benső ragaszkodás, annak külső intézményei iránt tanúsított áldozatkészség csak némi reszben is hőmérője lehet a valláserkölcsi életnek, akkor a veszprémi reformátusokét ugy kell feltüntetnünk a múltból, mint példányszerűt és követésre méltót. Csak a semmiből előteremtett templom, lelkészi és iskolaházak felépítését hozom fel, melyeket bevégezhetni leiküknek nemes törekvése volt. Csak a derék őrséget említem meg, a ki mig kardjával védte a hazát, addig lelki eledeléről, az Isten igéjének hallgathatásáról is gondoskodott. Csak a nehéz napokban megmutatott vallás szeretetét hozom emlékezetbe ennek a vértanú egyháznak, és ezen tényekkel fényesen igazolva van a veszprémi református egyház tagjainak a vallás szent oltárára tett, nem sok ugyan, de annyi áldozata, a mennyit az minden igaz tagjától mindenkor megkövetel. A valláserkölcsi élet minőségéről legjobban eligazít bennünket az egyházi fegyelem gyakorlása. Olyan helyen, a hol a fegyelem szigorú, ott igen vigyáznak vala mindarra, a mi az erkölcsi életre bár legkisebb részben is árnyékot vet. Még a mult században is maga bíráskodott egyházunk valláserkölcsi ügyekben saját tagjai felett; kizárta a bűnöst, kebelére fogadta a bűneit megbánót. Az egyházi törvényekben előirt szabályok Veszprémben szigorúan megtartattak, s tanúságot tesznek az előfordult esetek, hogy azon igyekeznek vala, miszerint mindenek ékesen és szép renddel történjenek közöttük. Ha valaki bűnösnek Ítéltetett, megkövette az ekklézsiát, vagy hoszszabb rövidebb ideig eltiltatott az urasztalától, s mig megtérésének bizonyos jelét nem adta, olyannak tekintetett, mint a ki az egyházon kivül van. Valóban érdekesek ezek az egyházi törvénykezési esetek; ma már ugyan tulszárnvaltattak a kor szelleme által, de azért mégsem tagadhatjuk azoknak jogosultságát és a valláserkölcsi életre való jótékony hatásukat a mult századokban. Curiosumként ide irok egyet: >1712. 7. junii. Kapolyi Gergely feleségéhez való kegyetlenséggel vádoltatott; de, omnibus auditis nyilván lett, hogy felesége engedetlen, kemény természete s nyelvessége volt az oka. Azért megintetett szemtől-szembe, menjen haza, s urához köteles engedelmességét gyakorolja. Rectractalta: azért három nap engedtetett néki; jöjjön eszére, s a deliberatum szerint magát