Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-07-27 / 30. szám

Isten előtt. S a vallásos élet e nyilatkozatai hatalmasabbaknak bizonyultak az akkori világ megszabadítására és egyszersmind reformálására, mint annak a kornak miveltsége s nevezetes felfedezései. A szerzetesnek a mint idvességét kereste, futva a világ elől és sanyargatva magát, ha komolyan küzködött, szükségképen arra az eredményre kellett jutnia, hogy a törvény cselekedetei által egy test sem igazul meg Isten előtt, hogy emberi cselekvéssel az üdvösséget elnyerni nem lehet, hogy az igaz, szent, a bűnt gyűlölő s negyedíziglen büntető Isten haragja elől menekülni lehetetlenség s hogy a szerzetesi felfogás minden önkínzás és világról való lemondás dacára is hiábavaló az üdvösség megszerzésére. A szerzetesség fejlődése a sanyargatás elvének fokozása volt. E fokozás az elv megsemmisülésére vezetett. Ezt a fejlődési folyamatot élte át Luther is, egy tüzes s nagyra hivatott lélek egész lángolásával. Az isteni törvény teljes súlyával ránehezedett rendkívül érzékeny lelkiismeretére. Voltak órái, a mikor Istenben való hite testet és lelket kinzó gyötrelemmé változott, a mikor Isten, mint »egy oroszlán« zúzta szét a vele idvességeért tusakodó barát csontjait. Ezekben az órákban készített Isten a barátból hatalmas eszközt magának. Mily aggodalmak, mily küzdelmek és azután — mily győzelem! »Az igaz ember hitből él* ez volt azaz édes dallam, a mely, mind erőteljesebben zúgva, lelkét mennyei örömmel tölté meg. Az ember nem cselekedetei által igazul meg. még kevésbbé önkínzás vagy a világból való menekülés által, hanem hit által, kegyelemből, irgalmas, kimeríthetlen, ingyen kegyelemből. A kegyelem és igazság, a mely a Jézus Krisztusban megjelent, fénylőn, békét hozva ragyogott az elragadtatott férfiúnak mindig viharosabb életére. > Tágasra felnyílt ajtó a paradicsomba« lett neki, dacára belső küzdelmeinek, a melyektől később sem lett megkímélve, az újonnan felfedezett s oly soká fájdalmasan nélkülözött, oly soká eltemetett evangélium. Mily soká éhezte és szomjúhozta az igazságot?! Most megelégíttetett. Mennyire kereste mindenek felett az Isten országát és ime, mindent megnyert, az Isten fiainak boldogságát, a mely minden napot ünneppé változtat, s a keresztyén ember szabadságát, a ki az ő hite által »Ur minden dolgok fölött*. S kényszerítve érezte magát, hogy a mi rá nézve boldog bizonyossággá változott, azt harsonaszóval hirdesse az egész világnak. Ellenfelei voltak, a kik őt világra szóló pályafutására szorították, mig végre azt látta, hogy az egész egyházi szervezetet, a melyhez lelkének egész odaadásával ragaszkodott, hagyományaival, szentségeivel, papságával s hatalmasságaival, közte s a tiszta evangélium közt áll. S e pillanatban — ez volt az ő nagy tette — nem gondolkozott egy pillanatig sem, hanem mindazt, a mi addig nagy, dicső, szent, nélkülözhetlen és pótolhatlan volt előtte, elvetette s feláldozta a Jézus Krisztus evangéliumáért. Bizony, az evangéliumért lett szegény abban, a mi addig gazdaggá tette. Az egész világ, a melyben s a melyből addig élt, összeomlott körülötte. Forrón szeretett egyházába vetett hitét fel kellett áldoznia, hogy azt a Jézus Krisztus által való váltság és megigazulásban való teljes és drága hittel cserélje fel. Ifjúsága világát el kellett veszítenie, de kárpótlásul övé lett a jövő. A szerzetességgel és sanyargatásával, az egyházak és hatalmas hierarchiájával merészen szembe állította az evangéliumot, egy kimeríthetetlen, gazdag evangéliumot, a mely telve volt reformáló erőkkel s képes nemcsak a régi elrombolására, hanem arra is, hogy életteljes, a régiség bilincseit belső tartalmasság által széttörő kort varázsoljon elő nagy diadallal. A szerzetesség Luther Márton személyében azzal végződött, hogy elvetette magától a sanyargatást, eldobta a csuhát s a zárdarendszert, el a bőjtölést és koldulást, s visszatért a világba, hogy ne meneküljön a világból, hanem megszentelje azt. Az újonnan életre kelt evangélium, az egyház reformálását, s az egyház reformálása által az egész világ ujjá alkotását foganatosította. A középkornak a világ a bün világa volt. Azért a középkor vallásossága is abban állott, hogy ellentétbe helyezte magát a világgal s annak javaival. Ezért kerüli a barát a házasságot, a birtokot, az egész világot s annak művészetét, tudományát, örömeit, kötelességeit, hogy megöldökölje testét és annak minden kívánságait. Mliy fenséges nyilvánulása az önfeláldozásnak! S mégis jaj neki! A bün világával együtt kerüli az erkölcsiség világát is. Fut a kísértés elől, de egyszersmind fut ama feladatok elől is, a melyeket Isten az egyes, igazán minden egyes ember elé állított e világban. Fut a családi és társadalmi élet feladatai elől s ama lemondás, önfeláldozás és valódi igazi, tettrekész erkölcsiség elől is, a mit a családi és társadalmi élet követelnek. Az önző barát a világ elől zárdájába vonul, hogy többé ne embertársainak, hanem önmagának éljen. Az ajtó bezárul mögötte s ő nem látja többé a világot és a vele járó kötelességeket, hanem csak önmagát. Az élet vihara elől könnyelműen elhúzódott, a gondok, a munka, a mindennapi élet tengeréből a béke kikötőjébe tért be, kivül hagyva minden más emDert: segítsenek magukon, a hogy tudnak. Az élet küzdelmét kikerülte. De jaj neki! Mert futása a zászlóhoz való hűtlenség. Mennyire megváltozott a világ ábrázata a hit által megigazulás tana következtében! Higyj az Ur Jézus Krisztusban s idvezülsz mind te, mind a te házadnépe: ez a teljes, tökéletes isteni evangélium, a melyhez sem hozzátenni, sem belőle elvenni nem szabad. Óh vedd drága tartalmát, hadd üdítsen fel! Magadnak semmit nem kell hozzátenned. El az önmagunk által gyártott erkölcsiséggel, vallásossággal s a sanyarú, világot kerülő élet szentségével. A szerzetes nem akar bizni az Isten által a Krisztusban felajánlott kegyelemben s e kegyelemhez az önmaga által készített igazságot akarja hozzátenni. Azért el a szerzetességgel! Az Isten az embert nem azért helyezte a világba, hogy kerülje a világot, hanem hogy a világban Istennek szolgáljon. A világba, a hivatás, a családi élet, a felebarátainkkal s az azokért folytatott élet örömeibe