Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-07-27 / 30. szám

áttérők közöl egv sem jelentette, hogy lépését megbánta volna. Esperesünknek is föl terjesztettem ez ügyet s tőle eljárásom helybenhagyását nyertem ki. 1892. május 16-ikán ismét két áttérésről küldtem jelentést az unitárius fiókegyház közvetlen lelkigondozőjának, mint a ki előtt történt a két rendbeli jelentkezés is; erre Derzsi Károly úrtól kaptam a következő sorokat: »Addig is mig a szándékos törvénytelenség ellen a kellő lépéseket megtenném, kijelentem, hogy ez eljárás vagyis az illetők felvétele ellen a törvény és igazság nevében tiltakozom. De hát miért is nem utasítja nagy tisztel etűséged az ily behálózottakat már a falusi biróhoz, vagy a szolgabíróhoz? Épen ugy megtehetné! Különben ügy tetszik, hogy a tanuk kerülnek bajba, ha a bizonyítványt nem ugy állították ki, a mint a dolog történt. Mert ha azt írták, hogy a s. lelkész ur őket hozzám utasította, mint illetékes lelkészükhez, ekkor még sem teszem fel még kálvinista papról sem, hogy ily bizonyítványok alapján fölvette volna«. A tény az, hogy csakugyan fölvettem őket, de nem olyan bizonyítványok alapján. Eljárásomról egyházmegyénk közgyűlésének is referáltam esperesi utasítás folytán s ott az törvényesnek, korrektnek ismertetett el. Rendkívül sajnálom, hogy e szégyenletes dolgokkal nyilvánosság elé kell lépnem: nem azért teszem, mint mondottam, hogy a közvéleményt ügyünk számára megnyerjem; nem is azért, hogy talán ilyen módon elégtételt vegyek magamnak a »kálvinista papra« vonatkozó, kicsinylő, lenéző vagy megvető hangért, hanem egészen más okból. Egész itteni működésem alatt, csak ez évben volt reá eset, hogy egy férfi feleségével és még más két ref. nő egyházunkból kitérésre jelentkezett. Kérdésemre, hogy miért? a férfi egész jó képpel azt válaszolta: azért Uram! mert a ref. egyházban megnyúzzák az embert, az unitárius egyházban pedig csak ajánlani kell; a nők nem szóltak semmit. Igyekezetem felvilágosítani, de mind hiába! Apja ki tanuképen szerepelt és aki unitárius jól elkészítette már a vallás változtatás útját. Másodszor is jelentkezett; de már megelőzőleg eljött hozzám a felesége bünbánólag az édes atyjával, ki jó ref. ember, s kijelentette, hogy ő első lépését kényszerítés következtében tette s bár el kellett hagynia a házat, bármi történjék unitáriussá nem lesz. A férfi azonban és a másik két nő, ez utóbbiak azon indokhói, hogy a férjök unitárius, kitértek és Derzsi Károly ur által föl is vétettek. Én erre is hajlandó voltam fátyolt vetni; azonban pár héttel ezelőtt amaz áttért férfinak a felesége és egy másik ifjú ref. nő jelentek meg nálam, kinek a férje szintén unitárius; és kitérési szándékukat jelentették. Tanuul két unitárius férfi szerepelt, s ezeknek egyike, ki pár évvel ezelőtt, ügy hallom, kántori szolgálatokat is teljesített új egyházában, kéretlenül azon jellemző nyilatkozatot tette: vallás, vallás! A jelentkezés azonban, nem tagadom, meglepett, mert a második nő szüleit is ugy ismerem, mint igen jó reformátusokat; ugyanazért vettem magamnak a fáradságot: beszélni az édes anyjával s tőle tudtam meg, hogy hogy bár a leánya ugy ment férjéhez, hogy őt vallásában háborgatni nem fogják, mégis örökös zaklatásnak volt kitéve; sőt ha át nem tér, még elkergetéssel is fenyegették. Ugyanezen nő adta értésemre, hogy több vegyes házas van hasonló nehéz helyzetben. Ezek után elérkeztem a következtetéshez s felszólalásom indokolásához: a családi béke feldulásáért Isten és ember előtt feleljen Derzsi Károly ur! Illyés Endre, ev. reform, lelkész. KÜLFÖLD. Egy érdekes könyv. III. Ez alkalommal Sohm művének egy rendkívül érdekes és gyönyörűen megirt fejezetét akarom bemutatni, hogy azután egy befejező közleményben végezzek vele. A fejezet, a melyet gyors fordításban egész terjedelmében közlök, Lutherről szól, vagy inkább arról az ellentétről, a mely a zárdai világnézlet és a keresztyén felfogás közt fennáll. Ez a fejezet igazolja kifogásunkat, a melyet a múltkor Sohm ellen azért emeltünk, mert a középkor tárgyalásánál a keresztyénség meghamisítása ellen teljes erővel ki nem kél, de egyúttal kárpótol is minden hiányért, a melyet az író a középkor rajzolása közben esetleg hagyott. Ha soha semmit nem irtak volna is a reformáció jogosultságáról, nagyszerű és jótékony hatásáról, világtörténeti jelentőségéről, ez az egy fejezet elég igazolás lenne minden katholikus ráfogás ellenében. Másfelől minden selejtes magyarázatot mellőzve, Sohm igazán mélyére hatol azoknak az eszmeáradatoknak, a melyek a reformációt szükségessé tették s diadalra segítették. Az erős keresztyén hitről, mély ember és világismeretről, erőteljes erkölcsi érzékről s hatalmas irói képességről egyaránt tanúskodó fejezet, ím itt következik. 36. §. Luther. A segítség onnan jött, a honnan a legkevésbbé várták, a szerzetesek köréből. A szerzetes felfogás a Gergelyféle mozgalom erőre vergődésével létrehozta a középkori egyházat s most ismét egy szerzetes mérte a halálos vágást a középkori egyházra. Nem volt az egyházban senki, a kit a felvilágosodni kezdő ember a középkor vége felé annyira megvetett, mint a barátot! A barát menekülni akart a világból, mindent el akart hagyni, de a világ a saját szivében, a bűnös kivánság, az önzés lálhatlanul vonult ki vele a pusztába, a remeteségbe, a zárdába, hogy attól meg nem menekedhetett. És a barát szivéből is jöttek gonosz gondolatok, érzéki vágyak, világi vágyak. A világ, a melytől szabadulni akart, meghódította a szerzetest s épen a baráti rend volt az egyház amaz Achillessarka, a melyre a humanisták a gúny nyilait irányozták, ha az egyház hibáit akarták ostorozni. Mind ennek dacára, ha megzavarva és eltemetve is, gyakran egészen észrevétlenül még maradt valami a szerzetekben a valódi keresztyénségből s a zárdák rejtekhelyein voltak néhányan, a kik félelemmel és reszketéssel keresték a megigazulást, a mely kedves az 60