Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-07-27 / 30. szám

filléreiket, a nemes ügyről, a melylyel mintegy dokumentálni fogjuk ország-világ szine előtt, hogy mi is itt vagyunk, hogy nem tespedünk s hogy nem halt ki még belőlünk az ősi áldozatkészség. Igaz ugyan, hogy — mint a zsinati felhivás is elismeri — a prot. egyetemnél volnának bizony égetőbb szükségeink is. Szegény, terhek alatt roskadozó egyházaink, nélkülözéssel küzdő lelkészeink felsegélése; a nagyon kívánatos lelkészi gyám- és nyugdíjintézet felállítása, a szórványokban lelki gondozás nélkül veszteglő hitsorsosaink felkeresése s egyházunk, hazánk számára való megmentése: mind-mind elsőbbrendü szüksége volna a hazai ref. anyaszentegyháznak. Reméljük, e szükségek orvoslására is rákerül a sor lassankint. Ki tagadhatná azonban, hogy egy protestáns vagy mondjuk : református^ egyetem felállítása a Kálvinista Rómában, nem kevésbbé, »szép és nagy gondolat*; hogy sok tekintetben szükségünk is van rá, a még mindig erős, sőt — úgy tetszik — hovatovább nyakasabb ultramontánizmussal szemben. És ki tagadhatná, hogy egy protestáns egyetem, az igazi szabadelvüség és tudományosság e világító tornya, mig egyfelől jelentős szolgálatot tenne a magyar hazafiságnak, másfelől fényt árasztana mindenkor, legközelebb a millennium alkalmával is, e hazában élő összes protestánsokra. Azért, ha nem volna is épen népszerű, vagy a mostani egyházpolitikai reform-mozgalmak közepette, időszerű, a prot. egyetem kérdése: ám ha az országos zsinat egyszer kimondta a legyen szót, s felhívását az adakozásra szétbocsátotta, szóval, ha megütöttük a nagy dobot: most már szégyen nélkül meg nem retirálhatunk. Azért hát csak előre! Vessük kezünket a nagy munkára! Az aratásra való gabona bizony sok . . . álljatok elő ti aratók! Zörgessetek és megnyittatik, kérjetek és megadatik: adakozzunk, hogy legyen protestáns egyetemünk a millenniumra! Lévay Lajos. Egy kis adalék az unitárizmus ujabb történetéhez Magyarországon. Száraz tényeket beszélek el röviden, semmit azokhoz nem adva, sem azokból semmit el nem véve. Nyilványosság elé lepésem által nem annyira a közvéleményt akarom megnyerni ügyünk számára; mint inkább szertelen buzgalmában azon tiszteletreméltó férfiút óhajtanám egy kis önbirálatra s meggondolásra bírni, ki a protestántizmus bő köpönyege alatt ugyancsak kikalapálva kaszáját s számítva ifjú lelkésztársa tapasztalatlanságára, ott akar minden áron aratni, ahol nem vetett. Mezőberényben unitárius fiókegyház alakult az ev. ref. egyház kebeléből történt tömeges áttérés után; hogy az áttérésnek mi volt az oka, az átalánosan tudva van: ott a hitbeli meggyőződés szerepet egyátalában nem játszott. Mikor három évvel ezelőtt az ev. ref. egyház egyetértő bizalma engem ide lelkészül megválasztott, dacára a mindenfelöl hallott ijesztgetésnek, örömmel s lelkesedéssel vettem kezembe ez egyháznak bonyolult ügyeit. Természetes, az volt az első teendőm, hogy hacsak lehet begyógyítsam az égető sebet: ugy a templomi szószékben, mint társadalmi érintkezéseimben a mult nagy tévedésének szomorú következéseit feltárva, az egyház ügyeiért buzgólkodásra kértem s intettem híveimet. Nem a magam működésének, de a kegyelem Istenének tulajdonítom, liogv híveim önérzete, önbizalma lassankent fokozódott, sőt néhány unitáriussá lett szívében is megzendült a lelkiismeret szava s csakhamar visszatértek elhagyott egyházakba. A szegényebb néposztályhoz tartozók voltak ezek s az egész áttérési processust nem Derzsi Károly úrral, hanem hódmezővásárhelyi helyettesével, kinek közvetlen gondozása alatt állott a m.-berényi unitárius fiókegyház — intéztem el. A hozzánk visszatértek közül egy, ki két kezével keresi mindennapi kenyerét, midőn értésökre adtam, hogy ismét bevannak véve egyházunk kebelébe — ily nyilatkozatot tett: Hála Istennek! leszakadt hát a lelkemről egy nagy teher! E szegény emberek fölvétele ellen Derzsi Károly ur nem tiltakozott s igy megerősített engem azon meggyőződésemben, hogy hódmezővásárhelyi helyettese, ki a szent sakramentomok kiszolgáltatását is eszközli, bír azon nagykorúsággal, hogy a kitérők jelentkezését tudomásúl veheti. Ámde csakhamar fordúlt a kocka: egy pár előkelő ember tért vissza ismét hozzánk s a tanuk által jelentkezéseikről kiállított bizonyítványaik alapján, a fölvételökről szóló jelentést, újra a hódmezővásárhelyi unitárius lelkészi hivatalhoz küldöttem és pedig 1892. jan. 13ikán; még azonban erre sem kaptam semmi választ. Február 6-ikán ismét egy pár ember áttéréséről küldtem ugyanoda jelentést s uramfija! erre aztán már jött ám a tiltakozás Derzsi Károly úrtól, hatalmas levélben keresve meg engemet. E levélben, egyházam tanítói ellen nyilvánított gyanú és nekem adott törvénymagyarázat után, igy szól: »Én (bármikép vádolt is a ref. világ egész a rágalmazásig) a m.-herényieket, a ref. egyházból kilépetteket, nemcsakhogy nem csábítgattam áttérésre, de nem is vettem fel csakúgy könnyű szerrel. Előre figyelmeztettem őket a dolog komolyságára s a nehézségekre, küzdelmekre és áldozatokra, melyek rájok várnak stb. s csak akkor vettem fel, midőn jelezték, jól meggondolták és mindenre készek. Ez sem volt elég. Mikor először közéjök mentem, határozottan kijelentettem, hogy a felvételt csak most fogom véglegesnek tekinteni; tehát ha valaki megbánta vagy elsiette: száljon s nyomban kibocsátom; ha pedig megállanak: akkor itt az élő Isten előtt s egymás előtt jelentsék ki becsületükre, hogy az uj egyházhoz mind a végig hivek lesznek. Ezt ők egyhangúlag becsületökre fogadták. Ez a dolog története. Én tehát jogosítva volnék esetleges kilépni akaráskor bármelyiknek is szemébe mondani, hogy szószegő stb. A csábító térítgető tehát — ha ezt tudja — nemcsak visszatérésre, hanem ugyanakkor szószegésre s igy jellemtelen ténykedésre is csábít; s e szerint nemcsak törvénytelen, hanem erkölcstelen dolgot is művel, hacsak mi protestánsok is el nem fogadjuk a jezsuita elvet, hogy: >a cél szentesíti az eszközöket«. Ezt kívántam szíves tudomására hozni nagytiszteJetüségednek, mint aki nemcsak a saját egyházának, hanem abban s azonkívül is, a közvallás-erkölcsiségnek is bizonyára őre kiván lenni. Ha mindkét részről — az eszközökben nem válogatva — megindítjuk a térítgetést, ebből külső nyeresége egyik-másikunknak tán lehet, de vallás-erkölcsi nyeresége a köznek aligha lesz. A hódmezővásárhelyi segéd- vagy helyettes lelkész csak március 4-ikén ébredt fel, miután én már Derzsi Károly ur ama levelére válaszolván, ugy emlékszem a korábbi áttérések zavartalan menetére hivatkoztam. Március 4-ikén kelt ugyanis az a hódmezővásárhelyi levél, melyben a s. lelkész ur nagy bátran kinyilatkoztatja, hogy ő az értesítést tudomásul nem veheti, ugyanekkor Derzsi Károly úrtól is megkaptam a fenyegetést. Természetes, hogy a fölszólalásra ily körülmények között nem adhattam semmit, annyival inkább, mert az