Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-07-20 / 29. szám

zon, az alkalmatos időt el ne mulassza Isten kegyelmetekkel*.1 A veszprémi reformátusoknak, Bátorkeszi Istvánhoz való szeretetük és ragaszkodásuk igazolására meg kell itt azt is említenem, hogy nemcsak folyamodványokat küldöztek érette, hanem szomorú helyzetéhen pénzajándékot is küldöztek néki, mint ez a »Gályarabságra hurcolt prédikátorok éneke« 26, 27. versszakából kitűnik:2 »Vitéz Veszprém vára, Magyarok végháza, Nagyobb részrűl pedig az Krisztusnak nyájja, Bátorkeszi István, ki valék pásztora — Mostan elbúcsúzom tőletek én sírva. Fizesse meg Isten az ti hűségteket, Sokszor, rabságomban küldött pénzeteket Nem szolgállak többé immár benneteket — írja föl az Isten mennyben neveteket!* A veszprémi végvárbeli katonák folyamodványának s az imént említett küldöttség fáradozásainak anyagi haszna mindenesetre lett, hogy isteni tiszteletüket minden akadály nélkül gyakorolhatták, lelkipásztoruk szolgálatával folytonosan élhettek, semmi fennakadásuk e tekintetben nem levén. Bizonyos ezen állításom azon körülményből, hogy a XVII. század második felében Veszprémben majdnem mindig két prédikátor volt. Gál Imre mellett Lusaykovics András, majd fia Gál István 1655-ben veszpémi papokul említtetnek. Losonczi Farkas Jánosról 1673-ban, mint Bátorkeszi tiszttársáról van szó3

majd mikor hasztalan várják haza a gályákról Bátorkeszit, 1680-ban előbbi kedves iskola rektorukat Hodosi Sámuelt Losonczi melle lelkészükké választják. Csűzi Cseh Jakab dunántúli püspök 1693. decz. 17-ről Hodosi Sámuelt ugy említi, mint veszprémi prédikátort, approbálván Igazság koronája cimü Séllyei István felett tartott halotti prédikációját. Két lelkészük volt egész Losonczi haláláig 1702-ig. Csakhogy a XVII. század vége, s a XV1I1. század eleje nem volt azért mégsem valami kedvező a veszprémi reformátusokra nézve sem. Egyik papjukat gályarabságra hurcolták, de ezért még hagytak nekik egyet, s mikor a török félhold nem csillogott, tündökölt többé a haza határain belől, volt elég gondjuk a protestánsok ellenségeinek arra, hogy vallásszabadságukat teljesen megsemmisítsék. Nem volt már barbár török, a kitől tartani kelljen ; felgyújtotta a hatalmas clérus ismét az elhamvadt máglyákat, s elkezdték üldözni a protestánsokat. A veszprémi reformátusoknak is csak addig volt szabad Istenüket a saját hitelveik szerint imádni, míg szükség volt a végvárra a törökök ellen. Mihelyt elvonult a külső ellenség a regnum Marianum eszméje hódított, s ismét kitűzetett a régi jelszó a protestánsokat tűzzel vassal kell pusztítani. A jelszó megvolt mondva, csak emberére várt, ki az ügy élire álljon. Az is találkozott csakhamar, még pedig bíboros széken ülő: Kollonics Leopold esztergomi érsek személyében. A király ugyanis, I. Lipót, az érsek tanácsából, 1701-ben egy rendeletet bocsátott ki, melynek értelme szerint: az 1681. évi XXV. és XXVI. törvénycikkek 1 Kivül: > Nemzetes és Vitézlő, Tihanyban lakozó, helvetica religión levő jóakaró uraiméknak becsülettel adassék. Kglmeteknek jóakarója Contra Gergely«. A veszprémi reform, egyházmegye levéltárában. 2 Thaly Kálmán: Adalékok a Thököly és Rákóczy kor irodalomtörténetéhez I. 69—73. 3 A veszprémi reform, egyház régi anyakönyve 389. lapján 1673. junius 3-ról ezen bejegyzés olvasható a keresztatyák nevei között: »Ego ipse, azaz Losonczi Farkas János mint a fejezeten nevét feljegyezte — et Reverendus Dominus Collega Stephanus Bátorkeszi*. csak azon magyarországi helyekre érvényesek, a melyek azon időben Lipót hatalma alatt állottak, azokra pedig nem, a melyek azóta foglaltattak vissza, és így ez utóbbiakban szabad vallásgyakorlati jogról szó sem lehet. Mivel pedig az evangélikusoknak számos artikulált helyen vallásuk szabad gyakorlata csupán azért engedtetett meg, mert végvárak voltak: azért azon helyeken, hol azelőtt a protestánsoknak prédikátoraik, templomaik és iskoláik voltak ugyan, de a törökök kiűzésével megszűntek végvárak lenni, a vallás szabad gyakorlata többé nem tűrhető meg«. Ilyen végvár volt Veszprém is, s látnivaló, hogy mihelyt nem kellett félni a töröktől, Kollonics azonnal hozzákezdett kedvenc jelszava végrehajtásához: »Magyarországot előbb rabbá, azután koldussá kell tenni, hogy végre katholikussá lehessen«.x Ezen célból, az említettem királyi parancsra való hivatkozással fogatott el Hodosi Sámuel veszprémi lelkész 1702-ben, s november 2-án az esztergomi börtönbe bezáratott, a hol mint valami kegyetlen és zabolátlan vadállatot, egy nagy gerendához kötötték; lábaira bilincsek verettek, és életének, egészségének, erejének kimondhatatlan kárára, a többi raboknak undorító mocskai és ürítékei között szenvedett, mivel mint irja 2

ezeket soha sem szokták a börtönből kihordani. És Hodosi Sámuelnek itt kellett senyvednie! Ártatlanságának teljes tudatában három ízben folyamodott I. Lipót királyhoz, eleven színekkel festvén szenvepéseit; harmadik kérvényében 3

oly meghatóan irja le testi és lelki fájdalmas szenvedéseit, hogy hihetőleg a király szíve is elfogódott annak olvasása közben és azért kegyelmezett meg neki. A bevezető sorokból hadd álljon itt egy kis részlet magyar fordításban: »Óh Isten! add a te ítéletedet a királynak, és igazságodat a király fiának, hogy igazsággal és rendes törvények szerint ítélje el a te népednek szegényeit! Küldj néki segítséget a szent Sionból, és őrizzed meg azt! Hallgasd meg a naponként sanyargatottnak imádságát és kegyelmesen fogadd el azt. Ámen. Császári és királyi Apostoli Fenség! Legkegyelmesebb Uram! Az esztergomi szűk, nyomasztó börtönből, már harmadszor járulok, magamat megalázó és semmivé tevő alázatos siralmas leveleimmel legkegyelmesebb apostoli fenséged lábaihoz, mint a mindenható Isten után fájdalmaimnak és nem érdemlett sebeimnek egyetlen és legfőbb orvosához: szomjúhozván legkegyelmesebb uramnak kegyel mét és irgalmát. Mely alázatos kérvényekre, hogy legkegyelmesebb apostoli Fenséged jóakaratú hajlandóságával kegyelmesen megszabadít: épen nem kételkedem*; stb. Ezen kérvényére I. Lipót király csakugyan megkegyelmezett neki, és egy év múlva, vagyis 1703-ban megint folytathatta hivatalát Veszprémben. Mint veszprémi lelkész, egyszersmind a veszprémi egyházmegyének is esperese vala, és mint ilyen nagy bölcseséggel igazgatta azt, mígnem 1708. augusztus 8~án tartott egyházkerületi közgyűlésen a pápai templomban a dunántúli, vagy veszprémi egyházkerület püspökévé választatott meg. Hogy a választás milyen érdemes férfiúra esett, mutatja azon körülmény, hogy közvetlen tapasztalásból óhajtotta megismerni a felügyeletére bízott egyházakat, s ezen célból még azon év október havában megvizsgálta az őrségi egyházmegye 54 anya- és leányegyházát. Nemes igyekezettel megkezdett munkáját azonban nem sokáig folytathatta, mert Volkra veszprémi római 1 Fessler: Geschichte etc. IX. 483. 1. Faciam Hungáriám captivam, postea mendicam, deinde Catholicam. a Közölte latin eredetijét Tóth Ferencz. Túl a dunai ref püspökök élete 142—145. 11. 8 Ugyanott.