Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-01-19 / 3. szám

telennek tartja arra. hogy megfelelhessen a helyes anyakönyvvezetés követelményeinek. Csak ha már életbe lép az állami közigazgatás s meg lesznek a kellő értelmi és erkölcsi kvalifikációval biró orgánumok, akkor lehet gondolni a polgári anyakönyvvezetés behozatalára. Akkor is hosszú idő fog eltelni, mig az anyakönyvek vezetése oly megbízható módon fog történni, mint most a papok által. Közel négy évtizedes papi és minisztériumi osztályvezetői működése alatt mindössze két olyan esetről tud. hogy ev. ref. lelkész, a vezetésére bizott anyakönyvbe, tudatosan valótlan adatot jegyzett be. Még a kisebb rendetlenségek is ritkák, a mit megmagyaráz az. hogy az egyházi hagyomány az anyakönyveket minden felekezetnél különös tisztelettel veszi körül. Mindamellett, mint mondá, nem tehet kifogást a polgári anyakönyvek behozatala ellen, bár kétségtelen, hogy az által >a lelkészek stólabeli jövedelmeikben érzékeny rövidülést fognak szenvedni.* A keresztelések, temetések, esketések utáni bevételek valószínűleg megmaradnak a régi nagyságban, de egészen elesnek az anyakönyyi kivonatok kiállításáért fizetett díjak. Pedig ez is számottevő tétel. P. o. a budapesti ev. ref. lelkészi hivatal ezen a cimen évenkint 1200—1500 forintot vesz be. A kisebb javadalmazásu lelkészek jövedelmének az anyakönyvvezetői díjak természetesen még nagyobb percentjét teszik. Épen azért óhajtandó, de valószínű is, hogy az »állam az anyakönyvi bejegyzésekért nem fog díjat szedni«, nehogy a nép, visszariadva a kétszeres költségtől, keresztelés, esketés és temetés végett se forduljon a paphoz. Ami már az »átmenetileg tervezett intézkedést* illeti, hogy t. i. a papok köteleztetnének a megkeresztelt gyermekek törvényes felekezeti illetékességének kitüntetésére s a hol valamely pap ezt elmulasztaná, ott behozatnék a polgári anyakönyvvezetés: ezt »nemcsak azért nem helyesli, mert félrendszabály, hanem azért sem. mert teljességgel kivihetetlen.« Hiszen a katholikus klérus ismert álláspontja következtében két hónap alatt kikerűlhetetlenné válnék a polgári anyakönyv behozatala minden oly helyen, a hol két vagy több felekezet van. Hogyan lehet ilyenbe belemenni a kellő előkészület, a megfelelő orgánumok nélkül? Inkább vonják vissza egyszerűen a februáriusi rendeletet; ha meg voltunk nélküle 22 esztendőn át, majd csak meglennénk ezután is. A »68-iki 53. t.-c.« megváltoztatásába azonban semmi szin alatt nem volna hajlandó beleegyezni. Még pedig nemcsak azért, mert az biztosítékul szolgál a prozelita-szerzés ellen, amiben a katholikusok, a kik hitük egyedül üdvözítő voltára hivatkozhatnak, előnyben vannak mi felettünk. De önmagában, elvileg is helyes az, hogy a vegyes házasságban élő felek egyikének vallásos érzelmei se szenvedjenek rövidséget. S a felekezeti türelmességnek, ugy szólván, megannyi iskolája minden egyes család, melynek különböző egyházhoz tartozó tagjai egyesülnek a szeretetben. Hisz' ha igaz volna az, hogy a családtagoknak több felekezethez való tartozása etikailag káros, akkor nem volna szabad megengedni magukat a vegyes házasságokat sem. A 68-iki törvény rendelkezését módosítani nem hajlandó se polgári házassággal és anyakönyvvezetéssel, se a nélkül; egyébként is ezek között az összefüggést sehogy se képes megtalálni. A »vallásszabadság* törvénynyel való biztosítása a legnagyobb helyesléssel találkozik, hisz' magának a protestánlizmusnak a létalapja a lelkiismereti szabadság. Tekintve azonban a mi viszonyainkat, kívánatosnak tartaná, hogy a vallásszabadságról szóló törvény a recipiált vallások rendszere alapján épüljön, s különösen zárja ki azt, hogy valaki az egyik egyházból kilépve, ne legyen más egyház tagjává, szóval ne adjon szabadalmat a felekezetnélküliségre. Ezt különösen sulyosan megéreznék a protestáns felekezetek, melyek egyházi vagyon hiányában az egyháztagokra rótt adóból kénytelenek magukat fentartani. Egyébként, mint már mondá, hive a vallásszabadságnak s épen azért örömmel üdvözli a »zsidó-recepciót« is, ugy is mint egyik előmozdítóját a kívánatos társadalmi egygyéforrásnak. Azt, hogy a zsidók előterjeszszék a hitcikkelyeiket, fölöslegesnek tartja. Hisz' ha ezt kívánnák tőlük, egyszerűen bemutatnák Mózes II. könyve XVII. fejezetét, ott van megírva a tízparancsolat, a mely nekik is, nekünk is törvényünk. A recepciót tehát feltétel nélkül helyesli; egy kis baj van azonban az »áttérés* kérdésével. Az, hogy keresztyén ember zsidó hitre áttérhessen, > protestáns hitelvbe is ütközik,* mert a keresztséget a protestánsok is szentségnek, egész életre szólónak, letörülhetetlennek vallják. A protestáns felfogás e részben azonban még sem oly merev, mint a katholikus, mert — Krisztusnak a keresztséget szerző igéi szerint — a keresztvénségben való közösséghez a megkeresztelkedés mellé a hitet is kívánja. A ki tehát nem hisz, ám legyen zsidó; erre azt mondhatjuk a Vatikán terminológiájával: »tolerari posse«. Az áttértet tehát keresztyénnek fogjuk tekinteni áttérése után is, tőle azonban semminemű egyházi szolgáltatást nem kívánunk. Szász Domokos. Mindenekelőtt kijelentem, mondá, hogy jelenleg az egyházpolitikai kérdéseket illetőleg nagy összetorlódás forog fenn, de kétségtelen, hogy minden kumuláció mellett is retrográd irányban való haladásról szó sem lehet. »E kérdéseket feltétlenül meg kell oldani.« A mi a megoldást illeti, kiinduló pontom az, hogy »a kormány által körvonalozott egyházi politikát a maga teljességében helyeslem*, még pedig nem ama felekezet szempontjából, melynek képviselője vagyok, hanem amaz >állami érdekekért*, melyek e kérdések rendezését feltétlenül követelik. E kérdések közt a magyar állami, társadalmi és családi életet legmélyebben érdekli épen a »polgári házasság® kérdése, minthogy az az állapot, mely az eddigi törvényhozási intézkedések folytán az egymással legszembeötlőbb ellentétben álló különböző házassági jogok miatt fennáltott, tarthatatlan. Ennek nincs más gyógyítása, mint »a házassági jognak az összes állampolgárokra kiterjesztett egységes rendezése*, a mi kizárólag a polgári házasság intézményének életbeléptetése által eszközölhető. Ama civilizált államok viszonyai, melyekben ez az intézmény meg van, bizonyítják, hogy ez az intézmény a különböző egyházak hitel veinek sérelme nélkül életbe léptethető és igy azok az aggodalmak, melyek ebből a szempontból emeltetnek, meg vannak cáfolva. A legnagyobb hazafias aggodalommal látom, hogy mind nagyobb mérveket ölt a kormány által célba vett ezen intézmény ellen indított »reakcionárius mozgalom*. De bizom abban, hogy épen a katholikus egyház hazafias világi elemei útját fogják állani annak, hogy e reakcionárius mozgalom a magyar állam békés fejlődését megakaszsza. Sőt arról is meg vagyok győződve, hogy maga a »katholikus egyház hazafias főpapsága* bölcs mérsékletet és tapintatot fog e kérdés körül tanúsítani és befolyását az alsó papságra oly irányban fogja érvényesíteni, hogy az egyház és az állam közt támadt konfliktus nem csap át a végletbe. Első sorban az ily irányú akcióját a hazafias magyar klérusnak épen attól a férfiutói várja a hazai közvélemény, a ki érseki jelszavául a »békességet* jelölte meg. Őt egész Magyarország eddigi működéséből mint olyan férfiút ismeri, a ki képes vallási és hazafiúi