Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-01-19 / 3. szám

Ezek azon jellemvonások, melyek különösen kiemelkednek Bőhm Károly irói egyéniségéből és a melyek nagy általánosságban jellemzik egyszersmind a kezünk között levő művet is. Ha most már közelebb megyünk hozzá és minden áron be akarunk lépni azon gondolatvilágba, mely elfoglalja őt e második kötetben, óhatatlan lesz egy pillantást vetnünk az ez előtt 10 évvel megjelent első részre, vagy alapfilozófiára, mert a fentebb mondott logikus gondolkozás feltételéből következik, hogy e második rész csak az alapfilozófiában megásott mederben haladhat tovább és igy minden lépten nyomon találhatunk oly állomást, melyet nem ismerünk meg. Számtalan olyan fogalom található a második részben, melyet nem lehet megérteni az első rész nélkül. így mindjárt az első lapon látható az »öntét« nevezet. Ha megmondjuk is, hogy ez e helyen az embert jelenti, nem tudjuk magát a fogalmat és igy nem tájékozódunk az egész rendszerről. Könyvünk ugyanis az emberről szól és minthogy az ember a valóságnak egy része, magától érthető, hogy nem találhatjuk meg helyét sem addig, mig a valóságot vagy legalább annak viszonyát mihozzánk meg nem állapítottuk. Érzi ezt Bőhm Károly is és azért teszi fel legelsőben is azt a kérdést a valóság magyarázata előtt: Mit nevezhetünk mi emberekül valóságnak? E kérdésre igy felel: »A valóságban, melyet az emberi elme megérteni, azaz öntudatosan utánképezni kiván, nem láthatunk egyebet, mint az általunk nem tudatos kényszerűséggel kivetített képet*. Hogy a valóság valóban ilyen kivetített kép, arra azt hiszem elegendő, ha figyelmeztetem az olvasókat az íz, szag, fény és másféle képeinkre, melyek, hogy csak nekünk jelentkeznek ilyene.kül, látszik abból, miszerint ezek újra a szemlélet előtt mozgássá változnak át. A valóság tehát az alanynak kivetített alkotása. Majd tovább igy fűzi gondolatait: Melyek már most azon tényezők, melyeket minden valóságban tapasztalunk ?< vagy más szóval azon kérdés ez, hogy az ember előtt megjelenő világkép milyen elemekből van alkotva? és milyen módon jut annak ismeretére?: »Ezen kérdés két oldalt foglal magában: 1. minthogy az ember világa az ő képeiben rejlik, ezen képeket pedig az ember formálja s vetíti ki, azért a tényezők, melyeknek közreműködése e világkép megszerkesztésében nélkülözhetetlen, egyenesen az ember világát alkotó funkcióknak tekintendők. A világ képe ezen tényezők munkájának eredménye. Ámde 2. minthogy az ismerés az öntudatlanul megalkotott világképnek öntudatos megszerkesztése, utánképzése, azért ezen tényezőktől nemcsak a világképnek öntudatos megszerkesztése, hanem ugyanannak öntudatos utánképzése is van feltételezve. S igy ami a világ keletkezésének feltétele, ugyanaz az ismerésnek vagy a világ utánképzésének, s megértésének is feltételévé lett«. A létezésnek az alanytól nyert ilyen formája: »a cselekvés* törvénye »az oktörvény« és mint rendszeresítő »a tér és idő*. Minden létezéstől ez kívántatik. Az ismeréshez pedig szükséges, hogy: Cselekvő legyen a valóság, vagy más szóval változó; hogy legyenek benne állandó részek (lényeg); szükség, hogy a cselekvés számára valami valóságot tegyünk fel (anyag); és hogy a valóság tagolt legyen, azaz célszerű. Könnyű azonban belátni, hogy ezen kellékek csak formaiak, melyekben mindig valami jelentkezik, ami a tapasztalatnak tulaj donképerii tárgya; azon adatok azonban, melyek pl. az anyag fogalmában homályosan megadott formát kitöltik (színek, alakok stb.) alanyi állapotok és igy mivel ezek épen saját alkatrészeink, közvetlen ismeretesek. Ezen egységbe foglalt és kivetített képeinket, a mennyiben bennük a cselekvést gondoljuk, még pedig a szükségképeni cselekvést: annyiban ösztönnek nevezzük. »Az önkénytelen egységbe olvasztott, s a térben fixirozott ösztöni csoportozatok pedig képezik azon valóságokat, melyeket mi tárgyaknak nevezünk. Ilyen tárgy pedig, tekintve absolut eredetlenségét és igy létbeli teljes függetlenségét, öntétnek« nevezhető. íme, itt vagyunk az öntétnél, honnan most már könnyű megérteni a második kötetet, mely az öntét életműködéséről szól. Vásárhelyi József. BELFÖLD. Püspökeink az egyházpolitikai reformokról. A Budapesti Hirlap szerkesztősége külön megbízottak által sorban meginterviewoltatta az összes protestáns püspököket s nyilatkozataikat kommentárral ellátva, nyilvánosságra hozta (5. sz.). Püspökeink nyilatkozatait a nevezett lap nyomán ide iktatjuk. Szász Károly. A »polgári házasságról« — mondá — nyilvánosan még egyáltalán nem nyilatkozott, bár az egyházkerületi gyűlésekben lett volna rá alkalma. Ezt azért tartja szükségesnek megjegyezni, mert ugy hallja, azt beszélik róla, hogy Szilveszter estéjén a polgári házasság mellett prédikált. A mi azt illeti, hogy a polgári házassággal szemben ő milyen állást foglal el, azt felelheti, hogy »nincs ellene, sőt szükségesnek tartja*. Ehhez az állásponthoz azonban »nem egyházi, hanem politikai* szempontból kiindulva jut. A protestáns egyház a házasságot nem tartja ugyan szentségnek, de mindenesetre egyházi intézménynek; abban tehát, hogy a házasság jogát, a házasságnak ugy kötésére, mint felbontására, valamint a gyermekek és szülők közti viszonyra vonatkozólag az állam szabályozza, nem láthatja hitelvei sérelmét, annál kevésbé, mert hisz' azzal, hogy a házasság mint jogi intézmény, az állami törvény alá helyeztetik, egyáltalán nincs kizárva, hogy a házasságra, mint erkölcsi intézményre, az egyház is megtartsa a maga ingerenciáját. Követelni azonban, a polgári házasságot a protestánsok sem követelik s nincs is rá, egyházi szempontból, semmi szükségük. »Igen nagy tévedés tehát ugy állítani oda a dolgot, mintha a polgári házasság behozatala protestáns kívánság teljesítése, protestáns érdek érvényesülése volna.* Ezt a kérdést egyátalán nem szabad egyházi, hanem csakis politikai, állami szempontból tekinteni. Nálunk ma nyolcféle házassági jog van: a római katholikusoké, a görög katholikusoké, a görög-keletieké, a magyarországi protestánsoké, Erdélyben külön-külön a reformátusoké, a lutheránusoké és az unitáriusoké, végre a zsidóké. S ezek az egymásnak ellentmondó, folytonos kolliziókat előidéző egyházi jogszabályok, mert érvényüket az állam is elösmeri, egyúttal az állam törvényei is. Azt lehet tehát mondani, hogy az állami törvény kollizióban van önmagával, a mi tűrhetetlen állapot. Ezért van szükség a házassági jog egységes szabályozására, a mi — mert hisz' egyik felekezet jogát a másikra rákényszeríteni mégis csak lehetetlen — csakis az állami törvényhozás utján történhetik. A »polgári anyakönyvvezetés* a polgári házasság szükségszerű korolláriuma; elvileg tehát az ellen kifogást nem tehet. A mai közigazgatási organizmust azonban kép-