Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-06-29 / 26. szám

erős kapocs kösse egyházunkhoz, mindenek felett pedig, hogy ne ingyen fizessék az egyházi adót, hanem érezzék, hogy sokkal több értékűt kapnak ők, mint a mennyit fizetnek; ne is csak szívességből, vagy kényszerűségből fizessenek, hanem azért, mert valami csekély adománynyal ők is meg akarják hálálni, a mit egymástól kapnak, s áldozataikkal Ők is akarnak valamit tenni arra nézve, hogy minél többen részesülhessenek az egyház javaiban olyanok is, a kik még nem ismerik a Krisztust. Jaj, ez nagyon szép dolog, hanem hát tessék ezt a híveknek elmondani. Mi szeretnők azt legjobban, ha így volna, de ha nem így van, mit csináljunk, hol vegyünk ilyen buzgó és igaz hiveket ? Hát szüljük őket, mint Pál apostol, a léleknek ereje által. Azaz, hogy majd ilyenekké lesznek a mi híveink, úgy is, csak egyházunkat tegyük olyanná, a milyennek lenni kell, olyanná, hogy mindenki meghajoljon előtte, mindenki ragaszkodjék hozzá; hogy vakító fénye elkápráztassa a szemeket, nagy ereje összetörje a bitetleneket, nagy szeretete feltámassza a halottakat, nagy gazdagsága táplálja a szegényeket. Ezt pedig megtehetjük könnyen. De hogyan, hisz a mi egyházunk nem is lehet ilyen fényes, erős, gazdag, mikor országvilág tudja, látja, hogy milyen egyszerűek, szegények vagyunk mi, s mennyivel gyengébbek a római egyháznál. Igen, épen azért, mert ha nem irigykedve is, de bámulva csodáljuk a római egyház nagy gazdagságát és fényét, és fel-felsóhajtunk, hogy hej, ha ez a gazdagság, ez a fény, ez a hatalom a mienk volna, de máskép lenne a világ sorja, de nem félnénk akkor a felekezetnélküliektől; s azonközben elfelejtkezünk a magunk kincseiről, melyek sokkal értékesebbek és ragyogóbbak azoknál: mert nekünk lett az igérefc, ós a mi fiainknak. És ezekben a mostani panaszolkodásokban, katholikusoktól nazarénusoktól, felekezetnélküliektől való félelemben, a tenni valók felett való tanácskozásokban kinek jut eszébe ez az Ígéret? És még a legjobbak is, a kik küzdenek, fáradnak, prédikálnak, híveiket buzdítják, áldozatokra serkentik, megemlékeznek-e erről az Ígéretről? De mi hát ez az igéret? Az üdvösség Ígérete. És mi, mikor a katholikusoknak egyedül az idvezítésről szóló dogmáját leszóljuk, bizonyos büszkeséggel tesszük hozzá, hogy mi nem vagyunk olyan elfogultak és korlátolt elméjűek, mi tudjuk, hogy minden felekezetben lehet üdvözülni. Mi mosolygunk a római babonán, mely a hitehagyottat ért csapást a hit elhagyásának tudja be, ós azt mondjuk, hogy az Úr áldása nem attól függ, hogy ki milyen felekezetű. Ezeket a tanokat aztán majd nagyon is megértik a mi felvilágosodott híveink, és levonják belőlük a végső és teljesen okos következményt: hogy akkor hát az is mindegy, hogy tartozik-e valaki egyáltalán felekezethez, vagy nem. Tehát mi magunk tanítjuk híveinknek a felekezetnélküliséget. Mert bizony mondom, hogy engem minden csepp vérem ehhez a kálvinista egyházhoz köt- s ennek történelmi múltját rajongással szeretem, még azt sem átallom bevallani, hogy különös kegynek tartom Istentől, hogy ebben születtem: de ma elhagynám egyházamat és felekezetnélkülivé lennék, ha igaz volna az, a mit a langyos kálvinisták beszélnek, hogy mindenütt lehet üdvözülni, hogy Isten áldása nem függ attól, hogy milyen felekezethez tartozunk. De pedig nagyon is függ. Mert üdvözülni egyesegyedül a Krisztus által lehet, s e földön lehet valaki gazdag is, hatalmas is, egészséges is, de az Isten az ő valódi áldását mégis csak az ő valócli fiaira adja; már most abban az egyházban, a melyik a magunk erejére és érdemeire utal, nem lehet ugy üdvözülni, mint abban, a melyik a Krisztusra támaszkodik, olyan felekezetben, a mely Krisztustól távolabb áll, az Istennek igazi áldását nem érthetik úgy a hivek, mint olyanban, a melyiknek alapja, feje, lelke, ereje és reménye a Krisztus. Nem mindegy tehát, hogy milyen felekezethez tartozunk, vagy egyáltalán tartozunk-e valamely felekezethez, hanem az igazság az, hogy az üdvösséghez és Isten földi áldásaihoz is sokkal közelebb állanak az evangéliumi alapon álló egyház tagjai, mint a katholikusok, vagy épen a felekezetnélküliek, a kik nagyon messze, sokszor elérhetetlen távolban állanak tőle. A kik pedig az evangéliumi egyháznak valódi tagjai, azok elnyerték az idvességet, ós Isten minden áldását; a kik ellenben valósággal felekezetnélküliek, tényleg kivül állanak minden egyházi közösségen: azok kirekesztették magukat az Isten kegyelméből ós az üdvösségből. Azt kellene azért megértetnünk az emberekkel, hogy mi nem azért hívogatjuk őket a mi egyházunkba, hogy ezt segítsék fentartani, felvirágoztatni, hanem azért, hogy ez segítse őket élni és boldogulni. Ne áldozatokra buzdítsuk híveinket, hanem a nyereségnek, az Ígéretnek, az üdvösségnek elvételére, szóval soha ne kérjünk, hanem mindig adjunk. Hogy mindenek megtudják, hogy nem az egyház érdeke, hogy az emberek hozzátartozzanak, hanem az embereké. Röviden: azt kell hirdetnünk, hogy a mi egyházunk kincses bánya. Mindenki bejöhet, a