Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-06-29 / 26. szám

ki jó munkát végez, és a ki jó munkát végez, az kincset ás magának. Csakhogy az emberek siketek és vakok. Nem hallják az Ígéreteket, nem látják a kincseket. Mit tegyünk, hogy hallják, lássák? Ássunk kincseket mi magunknak. És majd ha gazdagok leszünk kegyelemben, majd megkérdik tőlünk, hogy hol vettük ezt a gazdagságot, a boldogságot, nyugalmat, örömeket, stb ? Akkor aztán mutassuk meg nekik egyházunkat: ime, ebből a kincses bányából bányásztam. Jöjj te is, szabad az ut mindnyájunknak! Dr. Kecskeméthy István. Néhány őszinte szó. lí. A most lefolyt napokban oly dolog történt velem, mely, ha determinisztikus gondolkozásom nem segít rajtam, könnyen az elkeseredés forrásává válhatott volna rám nézve. Hogy mi az a dolog, nem tartozik ide, de ide az a tanúság, a melyet belőle levontam: a sikereiben elbizakodott embert fel nem használt erőinek teljes kifejtésére erős eszközökkel kényszeríti az Isten ! Már egyszer éreztem az atyai kéz vesszejének sujtását s munkához láttam; de elfeledtem az intést s ellanyhultam. Most újra suhogott felettem a vessző, s új elhatározás támadt bennem a fokozottabb munkásságra. Nem tudom, hajlandók-e sokan a velük magukkal történteket ily prédikáció stylben felfogni, de nekem ez véremben van, lelkem hangulatává lett; pedig még ugyan kevés prédikációt volt alkalmam elmondani. Igy fogom fel egyházunk jelen helyzetét is. A régi nagyság fényében sütkérezve, erőit használatlanul heverteti; pedig óriási erők rejlenek papságában, szervezetében, tanaiban. De csak rejlenek, újabb megnyilatkozásukkal még mindig csak váratnak magukra ! A papság robotba prédikál — s mást, úgyszólván, semmit sem tesz, legfölebb zsinati kabátot varrat magának. Alkotmányunk szervei paragrafusok készítésével s alkalmazásával vesződnek. A tanok, az igazságok — azokról beszélni is alig lehet, el vannak temetve a konfessziós könyvekbe, s azok lomtárából még csak kísérteni is alig járnak föl. Ott van, teszem a praedestinatio tana — a calvinismus a legjellemzőbb tétele — avult formája miatt csaknem kihalt egyházunkból. Pedig örök igazságot tartalmaz az, a mélyen gondolkozóknak egész sora hirdeté, mai nevén, mint determinismus, mindinkább megnyerő magának az eszméket. De hogy is ne halt volna ki?! Maholnap mutogatni kell azt az embert, a ki Kálvin Institutió-ját olvasá. De igy vagyunk a protestántizmus egyéb igazságaival is. Es én nem habozom egyházi életünk nyomorúságait egy XVI. századbeli versiróval ennek a körülménynek tulajdonítani. Pusztaság nagy lön minden igazságban, Mikor bizony kezdénk tudatlan papokban, Velek összeveszénk ennyi sok vakságban, Vak vakot vezetvén, esénk az nagy gátban. Ilittudatunk ellaposult. Az akadémiákon közlött felfogások kiröpülvén fejünkből, hittani ismereteink forrása marad a heidelbergi káté, s legnagyobb részt a prédikációs könyv. Mindig mosolyogva emlékezem arra, hogy a feljebbvaló esztendőkben egyik egyházi lapunkban Filó ós Papp Károly egy közös hasonlatát (bimbóról, kinyílt virágról s gyümölcsről) idézgette valaki a test feltámadás után való állapotának kérdésénél. Valami erőszakos rázkódásra, az atyai kéz vesszeje sújtásának érzésére van szükségünk, hogy vége szakadjon e nyomorult állapotnak, hogy felszabaduljanak egyházunk lekötött erői. S ezt most megkapjuk a kormány reformjavaslatainak törvénynyé váltával. Minden más szemponttól eltekintve, ezért örvendek azok benyújtásán különösen. Mert remélem, hogy ha eddig nem hallgattunk az ébresztő szókra, ha a kiáltóknak szava eddig pusztában hangzott el — most a teljes vallásszabadság törvénybe iktatásával egyházunkat érhető veszteségek eszünkre térítenek s kényszeríteni fognak — erős lesz az eszköz — fel nem használt erőink teljes kifejtésére. Beláttatják velünk a beállandó változások, hogy a papi tudomány nemcsak az agenda leolvasásában vagy egy betanult prédikáció elfúvásában áll, hanem hogy széles mező az s a négy akadémiai esztendő csak határaink bejárasara elég. Az ijedtség felnyitja szemünket, és észre veszszük, hogy templomaink — főleg műveltebb hallgatóinktól azért üresedtek meg, mert megüresültünk magunk is a tudománytól. A próféta szava nem rólunk szól, a papnak ajaki őrzik a tudományt. Érvényre jutni készülő saját elveinktől való félelmünk egy más prófétai szó igazságát mutatja meg rajtunk: » el vész az én népem, mert tudomány nélkül való«. De majd ha a vallásszabadságról szóló javaslat törvénynyé váltával kenyérkérdéssé válik, hogy legyen hallgatónk — komolyabban veszszük, tudományos kiképzésünket; mert nem maradhatunk tovább prédikáló gépek, hasonlatosak a budhismus imádkozó masináihoz. Elhányjuk a régi pávatollakat, nem akarunk tündökölni a mások termékeivel. Elhagyjuk a hatásvadászat ócska és hitvány eszközeit, melyekkel most takargatjuk