Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-06-15 / 24. szám

vágyó ifjakat és tudományszomjas férfiakat külföldi egyetemekre küldeni. A reformáció eszméje mívelte a csodát, hogy a magyar nép, bár az idegen eredetű uralkodó család ellen folyton védeni kényszerült ősi alkotmányát, megótalmazza a lelkiismeret uj szabadságát is, hogy, bár a pártokra szakadt országban az ellenfelek egymás javait ragadozták, birtokait foglalgatták, nem feledkezik meg a szellemi javak védelméről sem. Valóban csodák történtek akkor, midőn a főúr, ki a végvárak erősítésének, ujabb meg ujabb csapatok kiállításának terhe alatt már roskadozott, mégis kész áldozni könyvnyomdákra, vallásos és tudományos munkák költséges kinyomtatására, s a midőn a közember, ki éjjel-nappal fegyvert hordott kezében az ismert és ismeretlen ellenségek visszaverésére, legelső pihenő óráját arra fordítja, hogy lelkét jámbor olvasmánynyal építse. Csodás korszak, mely, bár a keletről, nyugatról fenyegető vész végső erőfeszítésre kényszeríti a nemzetet, mégis fölös számmal teremt szellemi harcost, irót, tudóst, költőt is. Ha a bibliai nép a babiloni fogságból visszatérve, egyik kezében fegyvert, másikban építő szerszámot tartott, a XVI. század magyarját sem képzelhetjük el máskép, mint a ki egyik kezében kardot ragad török és német ellen, másik kezében tollat forgat lelki üdvének biztosítására, áhítatának és hazafias érzésének erősítésére, a magyar történeti és mondai emlékek megőrzésére, a szellemi táplálék, a gyönyörködtető olvasmány után vágyó nép szükségletének kielégítésére. A reformáció szellemi mozgalma, mely megváltoztatja hazánknak vallási, irodalmi, sőt politikai képét, a futó tüz gyorsaságával, az uj eszme ellenállhatlan erejével terjed el Magyarországon. Az uj tanítás lángja először a határszéleken lobog föl, a szász Királyföldön, a német Szepességen, mint a mely két vidéknek mívelt és iparüző városai anyaországukkal sokszoros szellemi és anyagi kapcsolatban állottak. Luther merész föllépéséről szebeni, lőcsei s más német városbeli kereskedők és tanuló ifjak hozzák hazánkba az első hirt; a hírt nyomban követik Luthernek és a többi reformátoroknak iratai. A szélekről csakhamar tüzet fog az ország szive, Buda is, a hol Mária királyné udvari papja, Iícnkcl János is a reformációhoz hajolt, és a hol 1522-ben Grinaeus Simon és Winshcmius Vitus, egyetemi tanárok, felsőbb pártfogással nviltan kezdték hirdetni Luther tanításait. A uj tanok tüzére csak olaj volt az 1525. évi kegyetlen törvény, mely a hírhedt »lutherani autein comburantur* szavakat foglalta magában, és a mely csakugyan máglyára is vitte Luthernek néhány magyar hívét. Azonban az eddig rejtőzködő reformáció támadó arccal, sőt a hódítás bevallott szándékával csak a mohácsi vész után lép föl, a mikor elesett a katholikus főpapság jó része, midőn az ugy is mélyen sülyedt magyar egyház vezetés és összetartás nélkül maradt, midőn az egyházi vagyont királyok és főurak egyaránt siettek szétragadozni, midőn az ellenkirályok pártszempontokból nem merték a reformáció híveire hozott szigorú törvényeket komolyan végrehajtani, és midőn a magát mindinkább befészkelő török nemcsak nem gátolta, de szívesen látta a császárral és az egész Habsburg-házzal ellentétes protestáns vallásnak előhaladását. Különben a tiszta magyarság körében az uj vallás csak akkor verhetett mélyebb gyökeret, midőn levetkezte a külföldi szint és megfosztatott a német hit gyűlölt nevétől, midőn Wittenbergából hazatért lelkes ifjak és tudós férfiak magyar nyelven és magyar hazafias célzattal kezdték hirdetni az idegenben támadt, jórészt a román és germán világnézet ellentétéből fakadt szellemi mozgalom elveit. 1531-ben kezdi meg térítői működését Budán az első magyar ajkú reformátor, a »magyar Luther* névvel kitüntetett Dévai Biró Mátyás, a ki egyik ország szélétől a másikig, Kassától Sárvárig prédikálta Luther tanait, hogy hosszas hányatás, bécsi fogság, külföldi bujdosás után végül Debreczenben a Kálvin felfogását hirdesse és igy élte végén (1547.) a helvét hitvallásnak alapját megvesse. A Dévaival egy időben és azonos módon működő reformátorok, a kik közül Ozorai Békést, Batizi Ugocsát, Szatmárt, Sztárai a Duna és Dráva közét, Stöckel Abaujt és Sárost, Szegedi Kis István a török hódoltságot térítette az uj hitre, néhány évtized alatt Luther, majd Zwingli és Kálvin követőjévé tették az egész országot a Magas-Tátrától a Száváig, az Olt mellékétől a Lajta partjáig, elterjesztvén az uj hitet nemcsak a míveltebb németek és az értelmes magyarság körében, hanem szórványosan még a tót, szerb és oláh nemzetiségek között is, hiveket toborzván az egyházi és világi főurak, a városi polgárok és az elnyomott jobbágyok soraiból egyaránt. Ha e gyors és teljesnek mondható siker okait keressük, aligha elégedhetünk meg a föntebb elősorolt, a terjedésre kedvező külső körülmények magyarázatával; sőt azon felfogás sem fejt meg mindent, hogy az uj eszme, ha egyszer támadólag lép föl, ellenállhatatlan erővel söpri el a múltnak összes hagyományait. Az egész nemzetre kiható ily nagy változásnak, — azt hiszszük — a nemzeti felfogás és élet mélyében találhatók fel erkölcsi és lélektani okai. A magyar nemzet józan gondolkozása és egyszerű érzése — ugy látszik — soha sem forrt teljesen össze a középkor miszticizmusával; annál inkább egyezett a reformációval, mely az érzelmi rajongással bizonyos értelmi józanságot, az érzelgő vallásossággal komoly buzgóságot állított szembe. E felfogás mellett szól az is, hogy a magyar nép örömmel fogadja a reformációnak mind radikálisabb fejlődését. Luther tanítását csakhamar elnyomják Kálvin hitbeli nézetei; majd Kálvin vallástételét is odahagyja a magyarság jó része és az unitárius elveknek hódol, sőt az unitárizmus magyar fejének, Dávid Fereneznek akad néhány oly hive, a kik csupán az ó-testamentomot ismerik el szentírásnak és igy megalkotják a szombatosok szektáját, ezt az eredeti magyar felekezetet. A reformáció országos hódításának titkát talán még az is segít megfejteni, hogy magyar hirdetői mindjárt kezdettől fogva politikai, mondhatnám, hazafias szinbe vonták, ugy hogy protestáns vallás és magyar hazafiság csakhamar kapcsolatba jutott. Térítők, vitatkozók, irók és költők ugy tüntetik föl az uj hitet, mint Istennek különös ajándékát, melynek segítségével a magyar nemzet megtisztulhat korábbi vallási és politikai bűneitől és a mely egyedül szolgálhat ótalmául a pártokra szakadt, a töröktől végromlásra juttatott magyar hazának; szóval a XVI. századi magyar a reformációtól nemcsak lelke üdvösségét várja, de hazája boldogulását is reményli; valamint hogy a középkori magyar is nemcsak vallásos áhítattal, hanem hazafiúi tisztelettel fordult Szűz Mária, Szent István és László alakjaihoz. A magyar irodalmat azonban nem annyira a reformáció hódítása, mint e hódítás fegyverei érdeklik. Magyar iskolával és magyar sajtóval küzdött és győzött az uj hit, ugy hogy egyszerre örök dicsőségül két nagy vívmányt ér el, megteremti a magyar könyvirodalmat és nevel hozzá magyar olvasó közönséget. A hittérítő ugyanis egyúttal iskolaalapító, nem elégszik meg azzal, hogy elfogadtatja az uj tanokat a községgel, meg is akarja benne gyökereztetni; épen azért, mielőtt más falu vagy város felé venné útját, előbb a