Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-01-19 / 3. szám

Ily körülmények között mi kilátás lehet arra, hogy fentartó testületünk a zsinati törvény intézkedésének eleget tesz?! Szomorú állapot ez; s csoda-e, ha ilyen tapasztalásra az a nemes buzgóság, egyházáért való igaz lelkesedés, mely az ifjú tanárt arra ösztönzi, hogy még kedvezőtlenebb anyagi helyzet mellett is első sorban egyháza tanügyének szentelje tehetségét és erejét, lassankint kihal, s csüggedésnek ad helyet? De áttérek arra a másik körülményre, a mely egyházi tanügyünknek s tanáraink helyzetének, szerintem, még a fizetések csekély voltánál is nagyobb hátránya: s ez a tanári nyugdíj hiánya. Tudjuk mindnyájan, mennyivel fárasztóbb, terhesebb, embernyüvőbb egy felekezeti intézet tanárának munkája, .mint az állami tanároké. Az állam intézeteiben a kötelező maximalis óraszám 18, de a valóságban a tényleges heti óraszám ennél mindég kisebb, rendesen csak 14—15. Nálunk a kötelező óraszám 20, s alig van egy pár olyan intézet, mely a valóságban ezen alól maradna, a legtöbben még a pályázatot is 22— 24 óraszámra hirdetik, egy párban pedig épen 29—30 a tanárok heti óraszáma. E túlfeszített munkásság természetesen ugy általában az egyénnek, mint különösen a szellemi képességeknek kimerülését, gyorsabb elhasználását eredményezi. S mégis mig az állami tanár 30 évi szolgálat után teljes fizetéssel nyugalomba vonulhat, vagy ha esetleg hamarabb meghal is, családjának a — bár szerény, de tisztességes megélhetés biztosítva van : addig nálunk — alig egykét intézet kivételével, ha nyújt is a tanárok által, maguk által teremtett segélyegylet a munkaképtelenné vált tanárnak, vagy az elhalt tanár családjának némi segélyt, ez az éhenhalás ellen is alig biztosítja őket. Ez az oka azután annak, hogy intézeteink tanárai, ugy szólván, a mig csak mozdulni bírnak, húzzák az igát, hogy a 365 tanár között majd 40 van, kinek szolgálati ideje nemcsak a 30 évet, de nagy részének már a 40 évet is meghaladja. Ha még nem tekintjük is azt, hogy tanügyünk ezen, munkában megőszült veteránjai mennyire megérdemelnék, hogy életük alkonyát a tanítás gondjaitól szabadon, nyugalomban tölthessék : még akkor is, csupán a tanügy érdekét tekintve, nagyon károsnak kell ezen állapotot mondanunk. Nem kétlem, hogy vannak e tisztes öregek között sokan, kik mint Gladston, az angolok »great old man«-je, vagy Kiss Áron, püspöki karunk Nesztora, oly szerencsések, hogy teljes szellemi frisseségüket a késő öreg korig megőrizték, s kik egyházi tanügyünknek ma is méltó büszkeségei: de azt hiszem, nem mondok sokat, ha a fentebb említett öreg tanároknak csak a felét tekintem olyannak, a kik már az emberi kor előhaladásával fejlődő gyengeségek folytán tanári kathedrára nem valók. Ez, szerintem, egyházi tanügyünknek még a fizetések csekély voltánál is nagyobb baja. Ez, a magunk, s még inkább családunk jövője feletti aggodalom az, ami működésünket sok esetben megbénítja. A vallás- és közoktatásügyi miniszter ur évekkel ezelőtt Ígéretet tett a felekezeti tanárok nyugdíjügyének országos rendezésére, s ösmerem a miniszter ur azon hires szavát is, hogy ő jó fizető adós, a kit nem kell exekválni; de az évek múlnak, s bár nagy időközökben meg-megjelenik a lapokban egy-egy sugalmazott hirecske (Most ismét felmerült a hir. Szerk.) afelől, hogy az előmunkálatok folyamatban vannak, mi még mindég csak várjuk az ígéret megvalósulását. S midőn látjuk nálunk jobb helyzetben levő állami tanártársaink országos mozgalmát: azt hiszem, nekünk is önmagunk és családunk iránti kötelességünk, hogy e nyomasztó, tarthatatlan állapot tudatában óhajtásainknak minden illetékes tényező előtt tollal és szóval ismét és ismét kifejezést adjunk, s az irás szavai szerint: »zörgessünk, mig megnyittatik, kérjünk, mig megadatik!« Nem az állami húsos fazekak után való sóvárgás bánt bennünket, hanem a magunk és családunk jövője iránti aggodalom az, a mi mozgolódásra vagy legalább feljajdulásra késztet; s ha ez egyszer biztosítva lesz, nem kétlem, hogy épen a legképesebbek lesznek közülünk azok, a kik a kevesebb fizetés dacára is igaz református hithűséggel kitartanak egyházi tanügyünk mellett, s annak felvirágoztatására minden lehetőt elkövetnek. Egy református tanár. A Magyar Protestáns Irodalmi Társaság érdekében. A folyó évi Protestáns Szemle I. füzetével, a Társaság elnökének és titkárának aláírásával egy meleghangú »Felhívás« küldetetett szét a tagokhoz Társaságunk fejlesztése érdekében. Indítványaiknak minden sorát a Társaság igazaiért lelkesülő forró szeretet lengi át, s felhívnak, hogy gondolkozzunk felettük, beszéljük meg s készítsük elő a közgyűlés idejére. Elmondom én is igénytelen véleményemet, azon édes reményben, hogy használok valamit az ügynek. A Magyar Protestáns Irodalmi Társaság előtt, alakulásakor két cél lebegett: a hasai protestáns egyháztörténelem müvelése és a nép között erkölcsi és vallásos irányú olvasmányok terjesztése. Ezen főcélját kifejezte az alapszabályok 2. §-ában, s hogy ezt biztosabban elérje,