Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-06-08 / 23. szám

A gyűlések nyilvánossága minden téren az ellenőrzés egyik leghatékonyabb eszközének bizonyult. A második bekezdés célzatai félre nem magyarázhatók, világos lévén, hogy egyházi gyűléseken a vallással szorosan összefüggő ügyeken kivül semmi másnemű kérdés szőnyegre hozása egyáltalán és semmi körülmények között meg nem engedhető. Az utolsó bekezdés az állami felügyelet kellő gyakorolhatására nyújt módot, természetes lévén, hogy annak elbírálása vájjon a hozott határozatok nem ellenkeznek-e a törvény rendelkezéseivel, csak akkor lehetséges, ha e határozatok át is tekintetnek. 19. §. Ezen szakasz az állami felügyelet jogát a vallásfelekezetek vagyonkezelésére vonatkozólag részletesen is körülirja s e tekintetben a kormánynak messzemenő jogokat biztosít, a szakasz szövegétől természetszerűleg következvén, hogy a kormánynak jogában lesz a vagyonkezelést illetőleg például szabályszerű előirányzatokat és okmányolt számadásokat bekivánni, mert ezek nélkül a kitűzött cél, t. i. a pontos ellenőrzés nem volna elérhető. Ugy vélem azonban, hogy épen az anyagi kérdések képezik azon tereket, a hol a vallásfelekezetek az állam nagyobbmérvü beavatkozását legkevésbé vehetik rossz néven, mert hiszen a vallásfelekezetek sajátlagos célját nem ezeknek, hanem a lelkieknek gondozása képezi. Másrészt ellenben a hivők, mint egyszersmind állampolgárok érdekei épen itt kívánnak ellenőrzést, a mi különösen az alapítványokra vonatkozólag is áll, annyival inkább, mert annak biztosítására, hogy az alapítványok, a mig csak egyáltalán lehetséges, szorosan az alapítók szándékainak megfelelőleg használtassanak fel, első sorban maga az állam van hivatva és minél lelkiismeretesebben töltik be ezen feladatot, annál inkább szolgálhat serkentésül ujabb alapítványok tételére is. A szakasz végpontja azon irányban állapítja meg a felügyeleti jogot, hogy az egyházi önkormányzat gyakorlásánál általában a megszabott határok szorosan betartassanak. 20. §. A törvényesen bevett vallásfelekezeteknek az 1848 : XX. t.-cikk által elvben kimondott egyenjogúsága és viszonossága hozza magával azt, hogy az 1861 : LIII. t.-cikk azon intézkedései, melyek a jelen javaslat alapján elismerendő vallásfelekezetekre akadálytalanul kiterjeszthetők, azokra ki is terjesztessenek. Az áttérések tekintetében erre nézve mi akadály sem forogván fenn, a tárgyalás alatt álló szakasz a már eddig törvényesen bevett, valamint a jelen javaslat alapján jövőben elismerendő vallásfelekezetek között a teljes egyenjogúságot és viszonosságot meg is állapítja, a mennyiben az 1868: VIII. t.-cikk ide vonatkozó rendelkezéseit, vagyis annak 1—8 §-ait az utóbbiakra is kiterjeszti. Szükség van ezen intézkedésre azért, mert már maga valamely vallásfelekezetnek az állam részéről történt elismerése magában foglalja azt, hogy annak tagjai eddigi egyházaikból kiléphetnek s az ujon elismert vallásfelekezethez csatlakozzanak. Az áttérés érvényességének feltételei és alakszerűségei pedig egy már meglevő törvényben szabályozva lévén, annak rendelkezéseit kell a jövőben elismerendő vallásfelekezetekre is kiterjeszteni. A szakaszban ide vonatkozólag jelzett egyetlen módosítás abban találja indokolását, hogy nincs kizárva a lehetőség, miszerint oly vallásfelekezet is keletkezhetik, mely lelkészt egyáltalán nem ismer. Az 1868: LIII. törvénycikk 9—11. §-ai azonban nem voltak kiterjeszthetők, mert e kiterjesztés azt tenné szükségessé, hogy a jelen javaslat alapján elismerendő vallásfelekezetek házasságjoga állami érvénynyel ruháztassék fel, a mi nem mutatkozik megengedhetőnek azért, mert az esetben a hazánkban ma is tényleg érvényben levő felekezeti házasságjogok száma esetleg még ujabbakkal is szaporíttatnék s ez a házassági viszonyok körül ez idő szerint fenforgó visszásságokat csak növelni volna alkalmas. Igaz, hogy ezáltal jóformán utja vágatik annak, hogy a jelen javaslat alapján elismerendő vallásfelekezetek tagjai egyáltalán érvényes házasságot köthessenek, mert ezt a jelen jogviszonyaink mellett csak az esetben tehetnék, ha valamely már eddig törvényesen bevett vallásfelekezet lelkészét sikerülne megnyerniök arra, hogy Őket házasságra egybeadja. Tekintettel azonban arra. hogy a házasság s polgárjogi viszonyaink általános érvényű szabályozása ugy is küszöbön áll: e tekintetben további intézkedés nem mutatkozott szükségesnek. Ugyancsak az 1868 : LIII. törvénycikk megfelelő rendelkezései, vagy annak 12—17. §-ai terjesztendők ki a jövőben elismerendő vallásfelekezetekre a vegyes házasságokból származó gyermekek vallási hovátartozandóságát illetőleg is. Igaz, hogy az imént előadottak szerint ezen vallásfelekezetek házasságjogi viszonyaink rendezése a házasságjog általános érvényű szabályozásáig függőben marad s igy a jelen szakasz ide vonatkozó rendelkezése első tekintetre talán idő előttinek is látszik. De minthogy nincs kizárva a lehetőség, hogy jelenleg is érvényes házasságban élő házas felek közül az egyik fél valamely jövőben elismerendő vallásfelekezetre tér át s ez által tényleg oly házassággal fogunk szemben állani, melynél az egyik fél valamely már eddig törvényesen bevett, a másik fél pedig egy jövőben elismerendő vallásfelekezethez tartozik: a jelen szakasz rendelkezései feleslegeseknek nem mondhatók és pedig annál kevésbbé, mert a házasságjog általános érvényű törvényes szabályozásának bekövetkezte után is szükség lesz a szóban forgó intézkedésre mindaddig, a mig magok az 1868: LIII. törvénycikk vonatkozó rendelkezései hatályukban fentartatnak. Végül nem forog fenn nehézség az 1868: Lili. törvénycikk 18—22. §§-ainak kiterjesztése ellen sem, melyek közül a 21. §. csak annyiban szenved a jelen szakaszban módosítást, a mennyiben annak intézkedései az ott említett intézmények és intézetek fentartóira nem terjesztetnek ki kötelező alakban, szabadságára hagyatván az elismerendő vallásfelekezeteknek, hogy e részben maguk intézkedhessenek. Az 1868: LIII. törvénycikk 22. §-a pedig azért nem volt az elismerendő felekezetekre feltétlenül kiterjeszthető, mert nincs kizárva a lehetőség, hogy a már eddig törvényesen bevett vallásfelekezetek sérelmet látnának abban, ha temetőikbe például meg nem keresztelt egyént is befogadni köteleztetnének. A községi temetőkbe azonban ma is bárki akadálytalanul temetkezbetik. A fentebbiekből viszont önként és a méltányosság szerint az következik, hogy saját temetőik felett az elismerendő felekezetek korlátlanul rendelkezhessenek. 21. §. Ezen szakasz az állami anyakönyvek behozataláról szóló s a már törvényhozás előtt fekvő törvényjavaslat természetszerű folyománya. 22. §. Ezen szakasz tulajdonképen a jelen javaslat 1—3. §-aiban biztosított egyéni szabad vallásgyakorlat folyománya s célja biztosítani azok felekezetközi jogállását is, kik a szervezettel bíró vallásfelekezetek egyikében sem vélik lenni szükségleteiket kielégíthetni. E végből módot nyújt arra, hogy ezek is érvényesen kiléphessenek eddigi egyházuk kötelékéből. Az e körül követendő eljárásra nézve ismét az 1868. LIII. törvénycikk vonatkozó rendelkezései voltak ide