Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-05-25 / 21. szám

lásának szabatos meghatározása, a legfelsőbb tetszvénvjog (placetum) törvényes rendezése, a véduri jogviszony (patronatus) szabályozása, a különböző egyházakkal szemben törvényeinkben mindenkor fentartott legfőbb felügyeleti jog (jus supremae inspectionis) szabatos meghatározasa, az állami segédkezés (jus advocatiae) szabályozása, a felekezeti jellegű alapítványok feletti legfőbb felügyeleti jog rendezése stb. Alig szorul bővebb bizonyításra, hogy annyiféle különböző, nagy horderejű és szövevényes kérdés egyetlen egységes törvénybe egyáltalán nem foglalható. Hogy ezen kérdések a jövőben mily sorrendben és mily alapelvek alapján lesznek megoldandók: az a gyakorlati szükségtől és első sorban attól függ, hogy a törvényhozás bölcsessége, a már is szőnyegen levő, ide vonatkozó ügyeket mily irányban és mily mérvben szabályozandja. Az előadottakban rejlik indoka annak, hogy a jelen törvényjavaslat a báró Eötvös-féle és az 1875-iki bizottsági javaslat között mintegy középutat tart. Egyrészről az egyéni szabad vallásgyakorlat feltétlen biztosításán kivül részletesen szabályozza a báró Eötvös-féle törvényjavaslat 5. §-ában említett s az eddig törvényesen el nem ismert, de esetleg ezentúl elismerendő felekezetekkel szemben követendő eljárást, másrészről azonban lehetőleg kerüli a már eddig is törvényesen bevett felekezetek viszonyainak érintését. A törvényjavaslat ezen szerkezetének bővebb megokolása végett kénytelen vagyok röviden kiterjeszkedni azon rendszerekre, melyek az állam és az egyház közötti viszonyok szabályozását illetőleg a művelt világon uralkodnak. Deák Ferencz 1873. évi junius hó 28-án tartott emlékezetes beszédében két ily rendszert különböztetett meg, az amerikait és az európait. Az északamerikai államok törvényhozása ugyanis azon elvből indul ki, hogy az állam a kultuszok dolgába minél kevesebbet avatkozzék, körülbelől csekély módosítással ugy tekinti a kultuszokat is a statussal szemben, mint associaciókat és valamint minden associacióra nézve ugy a kultuszokra nézve is, ha azoknak tanai vagy eljárása a statusra veszélyesek: az ellen felszólal, fellép, minden más egyebekben pedig szabad kezet enged nekik. Az európai rendszer ettől tetemesen eltér s részemről ennél ismét két alosztályt különböztetek meg. Az egyik az, mikor az állam a maga részéről egy uralkodó állami vallást elismer, annak tételeit a maga részéről elfogadja, a maga rendelkezéseit és intézkedéseit a vallás felfogásának alárendeli, s az államban levő többi felekezetet csak annyiban tűri meg, a mennyiben azok fejlődése nem ellenkezik az uralkodó vallás érdekeivel. Ez a vallásfelekezeti állam. A második alosztály azután az, a mikor az állam a felekezetek fölött áll, de nem közömbös a felekezetek iránt, mint az amerikai, hanem törődik azok érdekeivel. Ennél az állam a maga érdekeit természetesen első sorban szolgálja, de nem téveszti szem elől az illető felekezetek érdekeit sem. Ez az a rendszer, a melyben az állam iparkodik az államban levő különféle feleknek érdekeit egymással kiegyeztetni. Ez az a rendszer, a mely nálunk tényleg létezik. Deák Ferencz említett beszédében, kijelenti, hogy »az én nézetem — a magam elvéről szólok — az, hogy a két rendszer közt jobbnak, észszerűbbnek és célszerűbbnek tekintem az amerikait. De ha ezt egyszerre el nem érhetem, azt a célt mindig szem előtt tartom és minden lépést, mely a félé vezet, pártolok, de nem pártolok semmi oly lépést, mely attól eltávolít.« Az amerikai rendszerre való teljes átmenet azonban hazánkban egyelőre és még beláthatlan ideig kivül esik a lehetőség határán, mert mint magát Deák kifejezte, a hazánkban tényleg fennálló rendszert »egv nap alatt megsemmisíteni nem tartozik a lehetőségek közé, minthogy gyökerei oly mélyen bele vannak nőve az institúciókba, hogy azokat kitépni konvulziók nélkül nem lenne lehetséges és ha mégis kitépni akarnánk : gyökereik újra kihajtnának. még pedig bujábban, mint annak előtte.« Ehhez járulnak a vallásfelekezetekkel hazánkban több helyütt párhuzamosan menő nemzetiségi viszonyok, közoktatásunk rendszere, a főkegyúri jog: mind oly körülmények, melyek az amerikai rendszert hazánkban lehetetlenné teszik. Az európai rendszer első módjának vagyis a vallásfelekezeti államnak ideje lejárt. Hazánkban nemcsak tényleg, de jogilag is túlhaladták azt 1791., 1848., 1868. évi törvényeink. Meggyőződésem szerint ennélfogva az állam és egyház közötti viszonyok szabályozása körül hazánkban okvetlenül a történeti jogfejlődés alapjain kell megmaradnunk. Törvénykönyvünk számos intézkedése, különösen ujabbkori, s jelesül 1.848-iki törvényeink igazolják, hogy az állam a vallásfelekezeteken kivül, s azok felett áll ugyan, de igenis törődik azok ügyeivel, szabályozza külső vonatkozásaikat, kiegyenlíti azon összeütközéseket, melyek a különböző vallásfelekezetek érintkezési pontjain természetszerűleg előállanak. Önként következik, hogy e mellett az állam az öszszes vallásfelekezetekkel szemben legfőbb felügyeleti és ellenőrzési jogot gyakorol, részint az által, hogy pl. a katholikus egyházzal szemben egyes törvényes intézkedések mellett folytonos és hosszú jogszokáson alapuló terjedelmes és kiváló felügyeleti jog fejlett ki, részint az által, hogy pl. az 1791. évi törvényekben ő felsége legfőbb felügyeleti joga határozottan és kifejezetten fentartatott; részint végre az által, hogy az állam egyes keresztyén vallásfelekezeteket csak akkor vett be, midőn már a gyakorlat utján meggyőződött arról, hogy azok hitelvei, vallási tanai, egyházi intézményei stb. az állam érdekeivel ellentétben nem állanak. Ezeken a történeti alapokon maradva, kell ezúttal egy nagy lépéssel tovább haladnunk. Az 1875-iki bizottság javaslatának indokolásában ide vonatkozólag a következőket adja elő: »hazánkban már jelenleg több százezerre megy azok létszáma, kik magukat keresztvénekül vallják, de a beveti vallásfelekezetek egyikéhez sem akarnak tartozni, s kik ennélfogva vallási, különösen egyházi életükben vagy törvényeinken kivül. s ezek által meg nem engedett állapotban vannak, vagy lelkiismeretükön elkövetett erőszakkal kénytelenek oly hit felekezetekhez tartozni, melyhez őket hitük, s vallási meggyőződésök nem csatolja. Igaz, e tekintetben az élet annyira túlszárnyalta törvényeinket, hogy ma már, ha valaki törvényeink ellenére a keresztyén vallást elhagyja, vagy be nem vett hitfelekezetekhez csatlakozik, a polgári hatóságok nem kényszerítik a visszatérésre, s legfőbb azon méltánytalanságot követik el rajta, hogy továbbra is kötelezik az elhagyott egyház költségeihez járulni. Igaz, hogy ha nem is törvényesen, de tettleg körülbelül életbe lépett hazánkban legalább az egyéni teljes vallásszabadság, a mennyiben a polgári hatóságok senkit sem háborgatnak vallásáért, bármit higyjen is. De másfelől a mellett, hogy a polgárok tettleg igy gyakorolt hitbeli szabadsága a jogilag nem biztosított, s inkább