Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-05-11 / 19. szám

gyásáért azzal akarnák a szittya magyart megvigasztalni, hogy a másodikat annál gyakrabban emlegetik. Hej pedig ezért igaz magyar szivre nincsen vigasztalás, mert szomorú esei az nagyon, hogy a magyar embernek nincs már felesége, hanem nője van, hogy ma már nemcsak a grófok meg a bankárok zengik ezt a csúf szót, hanem még a szentgyörgyi ember is, ha már megválasztották községi esküdtnek, azzal különbözteti meg magát a többi közönséges népségtől, hogy a feleségét kinevezi nőjének, nem is szólva a paksi emberről, a ki meg épen abban áll fölötte a szentgyörgyinek, hogy neki ha esküdt, ha nem esküdt, nője van. (Az igaz, hogy néha »férjem «-nek nevezi). De hát mit busongunk e fölött ? azt kérdi a műveltebb hazafi; hát olyan nagy baj az, hogy egy ázsiai szó helyébe egy müveit nyugoti, európai kifejezést teszünk? Igen, csakhogy mást jelent ám a nő, meg mást a feleség. A feleség nem felesegítség, mint magyarázni szokták, hanem sokkal több annál: fele a férjnek, tehát olyan valaki, a ki férjét egész emberré teszi. Mindig egyet gondol, egyet érez férjével s annak még gondolatát is ellesi, lévén neki valami babonasága a gondolatolvasásra, vagy legalább is arra, hogy férjemuramnak akarja nem akarja, rá kell hagyni, hogy ő csakugyan azt gondolta, amit kiolvastak a lelkéből. Mert tudni való, hogy minden feleség bűvölő, bájoló, kuruzsló, varázsló és jövendőmondó is. Ellenben a nő egészem más. A nő az, ami a neve: müveit európai nő, a kinek kisebb gondja is nagyobb a gondolatolvasásnál, hanem gondolja ő is azt, amit akar, férje is azt, amit akar, éreznek is külön-külön, s akarnak is külön-külön s mindebből annyit mondanak meg egymásnak, a mennyi a jó békesség fentartására és a családi boldogságra megkívántatik. A nő a kuruzslás és varázslás ósdi mesterségét is megveti, egyedül a jövendőmondást gyakorolja, azt is csak utólagosan, mikor t. i. valami bajba beleviszi férjét, akkor szelid szemrehányással illeti a könnyelmű urat, de csak e két szóval: »nem megmondtam?* No már ezért a változásért, mindenki beláthatja, nagyon sovány vigasztalás az, hogy a másik szép szavunkat meg annál gyakrabban hangoztatják. Sőt ez még szomorúbbá teszi a magyar szivet, annyival is szomorúbbá pedig, mert ugy érzi, hogy e két tünemény között, t. i. a féleség szó eltűnése s a hazafiság túlságos hangoztatása között nagyon szoros összefüggés van, mert a kik kedves nejüket legtöbbször emlegetik, azok biztosítanak bennünket leggyakrabban hazafi voltukról, már pedig azok az urak, a kik kell nem kell folyton hazafiságuk hírül adásával rezgetik a levegőt, a hazafi sző alatt patriótát értenek. Hogy honnan tudom én ezt? Hát kérem ez igy van, mert ugyanaz az áramlat, mely a feleséget már-már teljesen átalakította a magyar ember nejévé, a hazafi szót ugyan meghagyta, de értelmét ennek is átalakította, ugy hogy ma ez a szó sok ember ajkán azt jelenti, a mit: patrióta. De hiszen ez a két szó egyét jelent, mondják sokan. Nem, kérem. A patrióta szó értelme az ó-kori nemzeteknél valóban megközelítette a hazafi szó jelentéset, de nem kell feledni, hogy ez a szó az óta Bécsben is járt s ott ma is használják s értelme a gyönyörűséges »nejem* kifejezéssel együtt onnan költözött át a négy folyam hazájába. ' Ebből láthatjuk, hogy nagy különbség van a két értelem között. Ha röviden akarjuk kifejezni, ugyan az a különbség, a mi a kosztos deák és az édes fiú között van. A kosztos deák olyan finom ifjú úr, a ki kosztadó asszonyának pontosan megfizeti a járandóságot, és ezért megköveteli, hogy mikor az óra a tizenkettőt üti, a leves az asztalon legyen, minden étel jó legyen, a szoba idejében kitakarítva, s mikor ő otthon van, hát a gyerekek hallgassanak. Viszont szeretetreméltó figyelemmel őrködik a használatába adott holmik és gazdasszonya egészsége fölött. Ha az beteg, ő megy orvosért, ő biztatja, hogy vegye be az orvosságot, ha egy kicsit nagyon keserű is, és nagy részvéttel tudakozódik a javulás után, mert hiába, mig az asszony beteg, addig a koszt is beteg, meg a házi rend is. Sőt az igazi vérbeli kosztos diák még asszonyának anyagi érdekeit is szivén viseli, tudván, hogy csak az lehet jó kosztadó asszony, a kinek nem üres a kamrája. Idővel ugy összeszoknak, mintha anya és fiú volnának, ugy hogy ha a sors kegyetlen keze elszakítja őket egymástól, keserű köny hullat ássál válnak el s aztán —• keres a diák más kosztadót, a kosztadó más diákot. Ellenben az édes fiu olyan gézengűz, a kiről mind a szomszédok, mind a házi cselédség nyilván tudják, hogy egy bizonyos száraz fán fog elhervadni mint virág; a kit minden hónapban egyszer kitagadnak, minden héten egyszer megvernek, minden nap lehordanak, de a kin mind ez nem fog semmit, marad, a mi volt; jó szüleinek keserűsége és emésztő gondja, a ki nemcsak hogy nem fizet semmit azért a sok jóért, a mit rá halmoztak, hanem még a vérét is kiszívná a jó öregeknek, ha nem vigyáznának, minek folytán az ellenséges indulat annyira fokozódik köztük, hogy az anya is, a fiu is alig várják, hogy üssön a búcsúzás órája; de mikor az a várva várt óra közeledik, mind a ketten szeretnék a napot megállítani, de mikor el kell válni, könyek közt válnak el és soha sem talál az anya másik fiút, a fiu másik anyát, és ha olyan pástétomot csinál is az a kosztadó asszony, hogy a király is csettintene utána, mind ehetetlen étel az ahoz a jó fekete kenyérhez képest, a mit az a két áldott kéz dagasztott; és lehet az a kosztadó olyan szelid, mint az angyalok, bizony mégis valóságos boszorkány az ő előtte ahoz a pörölős asszonyhoz képest, a ki minden félrelépésért ugy lehordta, annyi ütleget rakott a hátára. Az édes fiút viheti a sors szele palotákba, uraságra, bálványozhatják a népek, járhat népének vállain, de azért sehol sincs igazán otthon, csak ha azon a keblen pihenhet, a melyik táplálta. Es ha ennek a kebelnek, ennek a szívnek fáj valami, azt a fiu száz mértföldről is megérzi és haza megy, hogy meggyógyítsa, ha kell vérével, ha kell életével. Ez azonban csak akkor van igy, ha az apa az anyát »feleségem«-nek vagy legalább is »anyjukom«-nak hívja, ellenben ha a papa a mamát »nejem«-nek tiszteli, vagy épen »kedves nőm«-nek, akkor a fiu is egészen más: minden alkalommal illendően kezet csókol, s ha valaki azt találja mondani, hogy a kedves mamának a kalapján valamelyik kolibri vagy pulyka egy kicsit igen kicsi vagy egy kicsit igen nagy, hát annak vérét ontja; de viszont gondoskodik is róla, hogy a kedves mama mindig a legújabb divatú egyetmásban jelenjék meg a legdivatosabb sétáló helyen a legdivatosabb időben, mert különben biz ő nem megy vele végig az utcán. Ha pedig a mama egy kicsit már öregedni kezd, a fiu jár utána, hogy mivel lehet azt legjobban eltitkolni, s hogy esetleg épen ő maga ne legyen az áruló, inkább magának is parókát vesz és festi a bajuszát. (Folyt, köv.) Dr. Kecskeméthy István.