Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-04-13 / 15. szám

27 ezer, a tanulók (fejenként és évenként 3 írtjával) 40 ezer frtot. Most már ha tekintetbe veszszük a fentebb érintett ama súlyos körülményt, hogy Magyarországon minden prot. lélekre átlagban 1 frt 8 kr. külön iskolai teher sulyosodik, vájjon kivánhatjuk-e jó lélekkel, akarhatjuk-e anyagi romlás nélkül, hogy a protestáns egyház s végelemzésben a prot. egyháztag ujabb súlyos iskolai adóval terheltessék meg? Általános vélemény az érdekelt egyházi körökben, hogy a tervezetben kontemplált magas összeg befizetésére iskoláink egy része anyagi romlás veszélye nélkül nem kötelezhető s ennek folytán az ilyen iskoláknak és tanároknak a nyugdíjintézetbe való belépés lehetetlenné válik. Valóban sajnálni lehet, hogy Magyarországon az alkotmányos nemzeti élet egy negyedszázad multán sincs abban a helyzetben, hogy ily országos érdekű kulturális ügyért, melynek rendezése első sorban állami feladat, 60 ezer forintnál nagyobb áldozatot hozhasson. Valóban elszomorító, hogy az iránt a protestáns egyház iránt, mely a magyar nemzeti ügyért annyit küzdött és vérzett a múltban és mely a magyar kultúráért nagy részben az állam helyett oly erőfeletti áldozatokat hoz a jelenben is, a magyar alkotmányos állam bővebbkezíileg és nagyobb áldozatkészséggel nem viseltetik. S hagyján, ha pusztán áldozatkészségről volna szó. De itt egyenes tartozás, világos kötelezettség teljesítése vár az államra. A kötelezettség jogi alapja a már idéztük 1848. XX. t.-c., mely eltörölve nincs, melynek princípiuma az 1883. évi középiskolai törvényben, a felekezeti iskolák állami segélyezésében immár érvényesíttetett, s melyet a szőnyegen levő néptanítói fizetések állami kiegészítésében is alkalmazni készülnek. Ez ujabb keletű iskolai törvények tehát az 1848-iki alaptörvény elvére vannak építve. De az állam erkölcsileg és politikailag is kötelezve van a protestáns iskolaügy hatályosabb segélyezésére. A jogviszonosság és kölcsönösség alapján. Ott van a tanulmányi alap, mely noha tulnyomólag állami eredetű, mégis kizárólag csak római kath. tanügyi célokra fordíttatik, prot. iskola abból soha és semmi cím alatt segélyt nem kapott és nem kaphat. Mi azt hiszszük, hogy a törvényileg is proklamált viszonosság és kölcsönösség principuma azt kivánja, hogy a tanulmányi alap sérelme nélkül a prot. tanügy másnemű állami jövedelmekből legalább is a többi hitfelekezetekkel aránylagos állami segítségben részeltessék. E törvényen alapuló s erkölcsileg és politikailag is egészen indokolt princípium pedig gyakorlatilag azt jelenti, hogy az autonom középiskolai tanárok számára tervezett nyugdíjintézetet állítsa fel maga az állam, az iskolafenlartók és tanulók minden megterheltetése nélkül. Ez a megjegyzésünk a nyugdíj tervezet financirozására nézve. És ezzel függ össze a másik észrevételünk, mely a kérdés iskola-politikai oldalára vonatkozik. Sok figyelemreméltó vélemény hangzott el az ankéten megjelent bizalmi férfiak ajkairól, az érdekelt egyházi és tanügyi férfiak elismerésreméltó buzgósággal igzekeztek a nyugdíjintézet létrehozását elősegíteni. Nem támasztottak iskolapolitikai nehézségeket s nem nagyon domborították ki a létesítés akadályait, csakhogy egyszer már legyen valami a nyugdíjintézetből. Sőt némelyek, hogy a dolgot megkönnyebbítsék, még attól sem idegenkedtek, hogy a nyugdíj-jogosultságot megszerző szolgálati idő 30 év helyeit 35, esbetőleg 40 évre terjesztessék ki. Az akadémiai tanárok kimaradását mindannyian nehézményezték, s csak egyedül Tisza Kálmán szólalt fel a theol. tanárok bevétele ellen. Volt a ki a most már nyugdíj képes öregebb tanárok nyugdíjazásának fokozatos eszközlésével akart könnyíteni a befizetés súlyos feltételein stb. Mindezek, a theol. tanárok mellőzésétől eltekintve, célszerű és okos észrevételek s a tervező kormány által a végleges megállapításnál figyelembe vehető s bizonyára figyelembe veendő megjegyzések és tanácsok. De sajnosan nélkülöztük a felszólalásokban azt a mélyebbre ható elvi kritikát, mely a tervezetet egész tanügyi politikánk történelmi multjából és mai helyzetéből világítja meg. Mi azt vártuk volna, hogy a meghívott szakértők mutassanak rá a tanügyi politika 1848. és 1883-iki alapelveire, melyek a mi nézetünk szerint igy hangzanak: Magyarországon a középiskolaügy érdemileg államosítva van. az iskolai autonomia ma már csaknem üres formalizmus, az egyházak és községek most már csak iskolafenlartók, igazi iskolajoga lényegileg csak az államnak van stb. S ha így áll a dolog, akkor ebből nem az következik, hogy az állam eléállván azt mondja: nosza egyházak, adjatok pénzt nyugdíjintézetre, én is adok valamit s megcsinálom nektek a tanári nyugdíjintézetet. Nem ez, hanem az következik a magyar iskolapolitika következetes logikájából, hogy az állam eléállván, így szóljon: egyházak, ti tul vagytok terhelve, nem birtok nagyobb áldozatokat, jertek, adok rá pénzt, csináljunk tanáraitoknak nyugdíjintézetet. Ezt kivánj a a tanügy és a tanárok jól felfogott érdeke s a prot. egyház is megérdemel tőlem ennyi figyelmet. Ezt a hangot szerettük volna mi hallani a nyngdíjintézeti konferencián, bátrabban és nyomatékosabban kifejezve, mint dr. Baczoni tevé. Mert ma már csak az államosító iskolapolitikának van jövője hazánkban és csak ez az iskolapolitika üdvös egyházra és államra nézve egyaránt. Saj-