Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-04-06 / 14. szám

lás-erkölcsi fejlődésében nagyon visszavetette. Hazája és egyháza érdekében vívott harca első sorban a létért folytatott küzdelem volt. Védte ezeket, míg birta, vérrel és fegyverrel, védte később a nemzeti nyelv és iskola szellemi fegyvereivel, védte és védi szüntelen a lélek tiltakozó erejével és szavával. Örökös protestáció volt az élete. Eme háromszázados önvédelem a magyar protestantizmusra eminenter protestáló jelleget nyomott. Százados hagyomány következtében vérévé, úgyszólván életelemévé, vált a protestáció. Nincs ország a föld kerekségén, melyben a prot. egyh. élet a vallási és polgári absolutizmus ellen szegezett protestálás elvét oly erősen, oly következetesen kifejtette, mint hazánkban. Egyházban és államban még ott is szeretünk protestálni, a hol nincs már szükség reá. Egyházi életünknek az az oldala érdekel inkább, a melyben polgári és politikai szabadságszeretetünk érvényesülhet. Az egyházat inkább politikai és kultur-intézménynek tartjuk, mint hit-, üdv- és szeretet-közösségnek. Egyházi jellemünkben a protestálás negatív vonása a legerősebb. Vallásos típusunkban sokkal erősebb a protestáns, mint az evangeliumi jelleg. Vallási címünkben is szivesebben használjuk a »protestáns«, mint bármelyik más jelzőt. Híveinkben fent és alant a »protestáns« vonások a legerőteljesebbek. Szereplő egyházi férfiaink mindig készebbek a zajos protestálásra és feltűnést keltő ellenállásra, mint a csendes építő munkásságra. Védeni, támadni, harcolni jobban tudunk, mint ültetni, építeni, erősíteni. Valljuk meg, hogy a múltban erre volt utalva a magyar protestántizmus. A nemzeti és szabad lét tényleges hiánya erre kényszerítette. Míg nem volt szabad hazája, nemzeti otthona a magyarnak, összes erőivel, vallásival és egyházival is ennek megszerzésén kellett munkálnia. A magyar protestantizmust e lélektani és történeti okok forrasztották annyira össze a nemzet függetlenségi és szabadság aspirációival. Ez tette a magyar nemzet előtt »kedvesebbé Magyarországot, mint a mennyországot«, a mely tetszetős mondás lélektanilag és historiailag igaz is, habár vallás-erkölcsi paradoxon. Igy lőn multunk erénye jelenünk gyengeségének kútfeje. Mert nagyot fordult az idők kereke az utolsó negyedszázadban. A polgári szabadság és nemzeti lét nagy eszméi, Istennek hála, többé már nem csupán protestáns egyházi, hanem nemzeti közkincsek. A negyvenes évek doktrinér liberálizmusa eszmeileg megérlelte, a hatvanas évek reális liberalizmusa tényleg megvalósította — legalább nagy részben — »nemzeti nagylétünk« és politikai függetlenségünk ama nagy aspirációit, melyekért századokon át csak a protestántizmus érzett és vérzett e hazában. Most már nyugodtan adhatja át a protestántizmus az alkotmányos magyar nemzeti lét és magyar kultura ön vérével megszentelt eszményeit az önmagának visszaadott és önerejére kelt magyar nemzetnek és magyar államnak, mely immár belátta, hogy Árpád szép hazájában csak ennek a független magyar politikának van élete és jövője. Á protestántizmus százados politikája, a nemzeti függetlenség és politikai szabadság eme diadalmaskodó politikája. Isten jóvoltából az egész magyar nemzet politikájává érlelődött. Itt az ideje, most vagy soha, hogy a protestántizmus a maga gazdag eszme-tárából azok megvalósítására vesse ezután erejét, a melyeket hazánk zivataros politikai múltja miatt kedve és hivatása szerint ápolni nem tudott. Itt az ideje megmutatni azt, hogy a protestántizmus nemcsak a vallási és politikai zsarnokság ellen szegzett, protestáció, hanem az egyéni és közéletet megneme sítő isteni evangelium. Pliszen a protestántizmus eszméjénél fogva a vallást, az erkölcsöt, a családot és közéletet, a munkát és élvezetet az evangelium isteni hatalmával megujitó és megszentelő erő. Kovász, mely erjeszt és keleszt. Só, mely izesít és konzervál. Fény, mely világít és melegít. Egy szóval evangelium, mely Istennek hatalma minden hivők üdvösségére. Ez a protestantizmusnak evangeliumi s ennélfogva örökkévaló mozzanata, melyet hazánk zivataros múltja miatt éz országban kellőleg kifejteni eddig még nem ért rá szent vallásunk. Eddig inkább protestáns keresztyénség volt, jövőre inkább evangeliumi keresztyénségnek kell lennie. Az evangeliumi keresztyénségnek első feladata az, hogy regenerálja az egyéni hitéletet. A jelenkori keresztyénség sokképpen és sok rendben letért a Krisztusi egy igaz alapról. Itt istenített emberi tekintélyt bálványoz, ott önalkotta, észalkotta bálványoknak hódol, mindkét esetben csalóka fény és képzelt igazság után futkos. Vallási igazság csak egy van a földön: Istennek Jézus Krisztusban a mi üdvösségünkre kijelentett igazsága, mely megáll mindenhol és mindenben, melyet nem tántoríthat el sem az isteni tekintélybe öltöztetett pápai érdek, sem a tudományoknak ide s tova csapongó szele. Jézus Krisztus ma és mindörökké ugyanaz: megelevenítő élet. bűntől megváltó hatalom, örök üdvösségnek kiapadhatlan forrása. Csak ez a forrás képes regenerálni a XIX. század ellankadt hitéletét. Az evangeliumi keresztyénségnek további feladata, hogy regenerálja az erkölcsi életet. Századunknak s ebben nemzetünknek is egyik szervi baja az erkölcsi élet elernyedése. Erkölcsi fogalmaink meglazultak, erkölcsi elveink megtágultak,