Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1893-03-09 / 10. szám
A katholikus egyházban utóbb nyilvánossá lett két nézet arról győz meg bennünket, hogy a római egyházban még mindig különbséget kell tennünk katholikus és jezsuita között. A nézetek egyikét, egy magasabb rangú magyar papnak a »Contemporary Review«-ban közzé tett s e Lapban is ismertetett nyilatkozata, másikát pedig egy másik figyelemreméltó irat képviseli. Ez utóbbi >A. a. I« név alatt jelent meg Rómában. Tárgya: a római kérdés. A jezsuita »Civilta catholica« behatólagos tárgyalás után, szokott modorában mind a két értekezést elveti. Nézzük meg azért röviden, milyen Leo politikája katholikus és jezsuita világításban. A magyar pap legközelebb arról biztosít, s pedig teljes joggal, hogy a belátással biró és őszinte katholikusok közül többen egyetértenek vele; sőt még püspökök, érsekek, kanonokok és egyetemi tanárok is. Azután kifejti, hogy Leo politikája csak egy gondolatot ismer s ez, az egyházi állam visszaállítása, mely egyúttal kulcsa és vezérgondolata politikai cselszövéseinek. E vezéreszme következtében kedvét keresi a pápa a schismatikus Oroszországnak, a protestáns Angliának, a szabadkőművesekkel és atheistákkal telt Francziaországnak; ezért áldozza fel a lengyelek, irek, franczia monarchisták, német centrumpártbeliek jogait, s ezért viseltetik oly gyűlölettel a jó katholikus Ausztria-Magyarország ellen. Vájjon mit vétettünk, hogy ugyanaz a kéz, mely antikatholikus monarchiát megáld és támogat, az osztrák-magyar monarchiát átokkal sújtja? Vájjon méltó-e a »békesség fejedelmének helytartójához« háborút előidézni, csakhogy visszanyerje azt a néhány négyszög mértföldet kitevő egyházi államot, melyre egyébiránt missziója betöltése végett semmi szüksége sincs? A »Cont. Rev.«-ban közzétett magyarázatokkal szemben nem hozható fel ellenérv. A »Civilta« is érzi ezt, mert válaszában (1892. dec. 3-án) mindenek előtt az értekezés szerzőjének személyét támadja meg. A mű szerzőjének valami osztrák diplomatát képzelt s ezért kevélységgel, gonoszsággal és gyávasággal rágalmazza. A jezsuita-rend által felhozott egyéb érvek, a régi és már mindenki által ismeretes kopott argumentumok: a pápa, a népeknek csak földi és örök üdvösségét keresi: ez politikájának alapeszméje. Hogy azonban elérhesse ezt a célt, teljesen függetlennek kell lennie minden világi hatalomtól. Birjon önhatalommal, de igy világi birtokkal kell bírnia, mely a gondviselés által különben is jutott Péter székének. Tehát csak szent jogát érvényesíti a pápa akkor, ha az egyházi államot — mely nélkülözhetetlen eszköz szent missziójának betöltéséhez — visszaköveteli. Sőt a mint mondja az értekezés szerzője, épenséggel őrültséget követne el Leo, ha ő, midőn az egyház valódi érdekeit akarja szolgálni, nem követelné vissza elvesztett birtokát. Teljesen elhibázott az az állítás, hogy Leo politikája egyházra és államra egyaránt végzetteljes. A > Civilta« bizonyítgatásaira nem érdemes szót vesztegetni. Örömünket fejezzük ki azonban a felett, hogy a római egyházban is akad ember, ki nem jezsuita szemüvegen keresztül néz mindeneket. A fennebb említett második irat alapgondolatai igaz evangéliumi keresztyén szelleműek. Kimutatja, hogy a pápa politikája a legéleseb ellentétbe jő Krisztus tanával és előképével. Krisztus határozottan visszautasított minden földi királyságot, nem akart földi uralkodó lenni; földi helytartója pedig nyugtalanítja az egész világot, azért, hogy birtokot szerezhessen magának. Krisztus szegény volt. az egyház világi javak és kincsek után nyújtja ki kezét. Krisztus alázatos volt, utolsó akart lenni, kész volt mindenkinek szolgálni; a pápa ép ellentéte, mert azt akarja, hogy ugy tiszteljék őt, mint az urak urát, mint a királyok királyát. Mit szólnak ehhez a »Civilta« jezsuitái? Először azt mondják: A pápának szüksége van világi államra, hogy a polgári jogokra nézve is teljesen független legyen a föld egyébb hatalmasságaitól. Másodszor: Az egyháznak pénzre van szüksége, sok pénzre, hogy alamizsnát oszthasson, hogy terjeszthesse a hitet és fényessé tehesse a kultuszt. Krisztusnak nem adhatunk semmit sem, mert neki úgyis mindene van, ergo. gazdaggá kell tennünk menyasszonyát, az egyházat. Harmadszor, s ez a legmegbotránkoztatóbb (1892. aug. 6): krisztusnak nem volt szüksége világi hatalomra, hogy »nagy«-nak és »első«-nek tűnjék fel. Krisztus kezében csodaerő volt központosítva, ugy hogy nemcsak emberek felett, de az egész természet felett is hatalommal birt. Ő egyaránt parancsolt a szeleknek és gonosz lelkeknek, ezért álmélkodtak el mindnyájan s ezért féltek tőle annyira«. A pápának azonban nincs ily csodatevő ereje, de hogy mégis »nagy«-nak és »első«-nek tűnjék fel, hogy csodálatra ragadjon és félelmet ébreszszen, kell, hogy a világi fejedelmek külső fénye és pompája ragyogja őt körül. Lehet-e könnyelműbben elbánni az igazsággal ? És mégis ugy szokták a jezsuitákat üdvözölni, mint a »régi hitnek« oszlopait és megmentőit. Köszönjük szépen az ily segítséget. Leo pápa politikája Olaszországban is kezdi megteremni a maga gyümölcseit. Bonghi, a hires olasz történettanár, korábban közoktatásügyi miniszter, nagy feltűnést keltett nyilt levelet intézett a pápához. Bonghi e levélben buzgó katholikusnak vallja magát, s azután felmutatja ugy a katholikus papságnak folyton növekvő benső bomlását, mint a papi sajtónak mindig nagyobbodó romlottságát. Mindkettő inkább kárára, mint hasznára válik az egyháznak. Azt tartja továbbá, hogy a pápaságra nézve minden bajnak kűtforrása a jezsuita-rend. S ha a pápa, a papság alapos reformálására el nem határozza magát, ha világi hatalomról nem mond le, s ha Rómában fel nem lép nyilvánosan, mint a szegények és nyomorultak vigasztalója, elkerülhetetlen a szakadás az olasz katholicizmus körén belül. Ezt mutatják a már most is észrevehető jelenségek. A forrongás nyilt harcban fog kitörni, a mikor csak kívánja az olasz kormány. Már most is mind több-több olasz csatlakozik a Campello volt kanonok által megalapított szabadegyházhoz. A pápai újságok válasza mindenekre nézve ez volt:
