Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-02-16 / 7. szám

és foglalkozásokban nem szűkölködnek, de mert ezekben szellemi táplálékot s gimnasztikát nem lelnek, inkább átok, mint áldás követi a foglalkozást. Ime már ismét a népiskolai módszernél vagyunk, melyre fentebb azt jegyeztem meg, hogy lélektani alapot nélkülöző sablonos eljárássá fajulhat és a hibás tankönyvek közreműködésével az iskolák egy részében tényleg azzá fajult is. A házi feladatok száma idővel annak a biztos jele lesz, mennyire kényelmes vagy mechanikus a népiskolai oktatás, A tanít óképzö-intézeti tanárok országos egyesületénék választmánya buzgó munkásságot fejt ki a népnevelés elősegítése, javítása érdekében. És munkásságának nyomatéka is van. A közoktatási miniszter urnák nemcsak figyelmét, hanem nagy mértékben bizalmát és jóakaratát is megnyerte az egyesület gondos és tevékeny választmánya. Jelentékeny munkaköréből csak kettőt kell itt kiemelnem, először azt, hogy már egy év óta fárad a tanítóképző intézeti tanterv tökéletesebb megállapításán. Bizottsági, választmányi értekezletek, intézetek tanárkarai és egyes tanárai hozzászólnak e terv elvi kellékeihez és keresztülvitelének gyakorlati célszerűségéhez. A mű még befejezve nincs, de tekintélyesnek Ígérkezik. Csak túlságosan fényes palotává ne legyen a számos koldus részére, azaz ne olyanná, mely kibékíthetetlen ellentét képez a népnevelés és tanítóképzés állandó nyomoraival szemben. A felekezeti tanítóképző tanárok nyugdíj-ügyére vonatkozólag eddig alig történt számbavehető mozgalom az országban. A tanítóképző-intézeti tanárok egyesületének választmánya ezreket hálára kötelez és korszakalkotó műhöz fogott azzal, hogy a felekezeti tanárok nyugdíjügyét rendezni, illetőleg országos nyugdíjazásukat létesíteni törekszik. Törekszik pedig erejéhez mérten azzal, hogy ez ügyben már három felterjesztést tett a minisztériumhoz. Mintha maga a választmány is érezné nagy jelentőségét annak a gondnak, mely sok felekezeti tanár figyelmét s erejét hivatásától elvonja; mely éhhalállal fenyeget sokakat az esetre, ha eléggé vakmerőek megöregedni, munkaképtelenekké válni — sőt még meg is halni! Eperjes. Fabriczy János. TÁRCZA. Egyesületünk programmja. Felolvastatott a »Református ifjúsági egyesület* január 16-án tartott estélyen. II. A dolog veleje tehát abban áll, hogy mi az írással nem ugy foglalkozunk az ifjúsági egyesület összejövetelein, mint tudós theologusok, hanem mint emberek, a kik megsejtették, hogy abban a sokszor kigúnyolt könyvben oly igazságok vannak, a melyek valósággal gyógyító szerek lehetnek közéletünk sok sebére, bajára. Azután meg senki se gondolja, hogy az ifjúsági egyesület vezetői mindig csak bibliát akarnak olvastatni. Korántsem. Sőt inkább igyekezünk felhasználni művelődésünkből mindazt, a minek a valláserkölcsi életre közelebbi vonatkozása van. Legyenek szívesek megengedni, hogy általános fejtegetések helyett erre nézve is néhány gyakorlati példát hozzak fel. Tegyük fel, hogy egyesületünk egyik tagja kiváló előszeretettel foglalkozik az irodalom kiváló termékeivel. Nem örülnénk-e mindnyájan, ha ez az ifjú ember párhuzamot vonna előttünk Ibsen »Kísértetei « s Daudet »Akadály«-ja között akként, hogy a színpadi, sőt még az aesthetikai szempontokat is háttérbe szorítva, a két darabban levő alapgondolatot világítaná meg. Tudvalevőleg Ibsen a társadalom bűneit kíméletlen sötét színekkel szokta rajzolni. Valami fátumszerü determinizmus, valami borzadályt keltő pessimizmus vonul át minden művén. Feltárja a bajt teljes meztelenségében s azután azt hirdeti: Nincs reménység! A »Kisértetek« alapgondolata is az, hogy a mult bűne, mint a magasból alázuhanó lavina, ugv semmisíti meg kérlelhetlenül a jelen minden örömét s az édes anya minden gondoskodása sem mentheti meg a fiút, a kinek az apja valamikor a bűn utain járt. Nagyon csalatkoznak, a kik azt hiszik, hogy Daudet homlokegyenest ellenkező véleményt akar nyilvánítani az »Obstacle«-ban. Ugy látszik, ő maga sem tudja tagadni, hogy a bün fiuról-fiura száll. Legalább darabjának egy mellékalakja, az orvvadász, a kit gazdája becsületessé akar tenni, s erdőőrré tesz meg, a ki azonban mint becsületes ember nem jól érzi magát, s visszavágy a régi gonosz életbe, nagyon is hasonlít Ibsen alakjaihoz, a kik a bün láthatatlan, de mégis tapasztalt hatalmával küzdeni nem birnak. Daudet mégis darabja főalakjában azt a lehetőséget tünteti föl, hogy valaki megmenekülhet, hogy ugy mondjam: a determinizmus és az eredendő bün átkától. Csakhogy mikor Didiernek, a főhősnek szájából ezt a vallomást halljuk: Je pense que pour luttez contre les puissances mauvaises du sang. de l'hérédité, l'homme possédeune force morale et intérieuse qui s'il veut, peut l'affranehir de ces lois de fatalité (Hogy megkiizdbessünk az öröklés gonosz hatalmasságaival, van bennünk egy oly erkölcsi erő, mely, ha akarjuk, megszabadíthat a végzetesség ama törvényeitől) nem tehetünk-e oly kérdéseket, a melyek a Daudeténál is magasabb álláspontra emelnek? Mert ha tudva és látva, hogy a bün átka csakugyan nagy, hogy az öröklés törvényei csakugyan működnek, honnan vehetjük azt a »force morale «-t, azt az erőt, a mely megszabadíthat? És honnan vegyük azt a szent elhatározást, hogy meg akarunk szabadulni, mert hisz' Daudet is azt mondja, hogy az a belső erkölcsi erő csak akkor szabadít meg az öröklés gonosz hatásai alól, ha akarjuk? Miért akar egyik ember megszabadulni, s miért nem akar a másik? Azután meg mi jobban tudjuk, mint Daudet., hogy sokan akarnak megszabadulni, sőt kézzel-lábbal törnek a gonosz ellen, mégis elbuknak. A modern drámaírók s illetőleg társadalmi életünk lázas küzdelmei, melyek müveikből visszatükröződnek, elvezetnek minket ama nagy igazsághoz, a mit a keresztyénségből a protestántizmus emelt ki, hogy t. i. kegyelem által