Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-03-24 / 14. szám

a 974 ezer lelket számláló evangélikus egyházban 113 ezer lélek él jobbadán rendezetlen leányegyházakban, és 113 ezer lélek él a szórványban. Ezek után, azt hiszem a szórványban élő református hívek létszámát bízvást, tehetjük 200 ezerre. S fájdalom, többé-kevésbé ezekről is elmondható a Zelenka püspök szavaival: a szórványban ugy élnek, mint »egyházilag nagy pusztában, ahol az Ur irgalmán kívül senki sem gondol a lelkiekben velők; nem gondozza ezen híveit, nem óvja és értékesíti ezen drága élő tőkéjét egyházunk. Ifjaink közül ezeren meg ezeren idegen iskolákban nem érzik az egyház anyaszive verését; annak áldásos befolyása, valláserkölcsi nevelés nélkül mennek ismeretlen jövő felé*. Hála Istennek, ref. egyházunk mégis csak tett már valamit e szétszórt csontok összeszedésében. Az országos közalap áldásos hatása e téren is érezhető már s a mult évi konvent elé terjesztett részletes jelentésből — mint olvassuk — »a misszió-ügy örvendetes fejlődése és erősödése tűnik ki«. Ám, amíg egyrészről örömmel győződtem meg magam is a missziói körlelkészségek jótékony működéséről a szétszórtan élő felnőtt hívek körében, másrészről egy aggasztó kérdés tolul lelkem elé: mi lesz azokból a gyermekekből és ifjakból, akik idegen iskolába járva, nem érzik az anyaegyház szívverését, akik a tőlünk idegen szellemű felekezet iskoláiba kénytelenek járni s evangéliomi vallásos oktatásban soha, de soha nem részesülnek?... Mi lesz amaz elszórtan élő 200 ezer lélek 10 százalékával, azzal a körülbelől 20 ezer tanköteles gyermekkel, akik vagy minden iskolai oktatás nélkül nőnek fel, vagy nem protestáns iskolában nyerik elemi és vallásos ismereteiket ?! E kérdésre a misszió-ügyről szóló konventi jelentés nem ad teljesen kielégítő és megnyugtató teleletet. Itt-ott a missziói körlelkészek kiterjesztik ugyan gondoskodásukat az iskolaköteles gyermekekre is, mint p. o. a békésbánáti egyházmegyében a bánfalvi lelkész, aki »a Lajos-tanyai és hegyesi iskolákban novembertől fogva áprilisig minden csütörtökön megjelent s a gyermekeket a vallás tudományra és a sákramentomok ismeretére oktatta«. A szatmárhegyi lelkész, Papolczi Károly kartársunkról meg épen azt olvassuk, hogy a szórványban levő »híveket felkereste, 14 gyermeket saját házához vett, két évig ingyen ellátásban részesítette (/), tanított, konfirmált«. (S mindezt 50 frt évi állandó közalapi segély fejében!) Ezek örvendetes dolgok, s ha mindenik missziói lelkész igy járna és járhatna el, nem félthetnők a diasporák serdülő nemzedékét, hogy elidegenedik evangyéliomi egyházunkról. De már, p. o. a verőczei missziói körről szóló jelentés, nem ilyen megnyugtató. »Növendékeink — igy olvassuk — idegen iskolába járnak, vallásos oktatásuk meg van nehezítve. Körlelkész egy vándortanító alkalmazáséit látja szükségesnek, ki a gyermekeket vallásos oktatásban részesítené: e czélra, valamint iskolai vallásos tankönyvekre segélyt kér a konventtől«. Ugy látszik ebből, hogy »az utazó lelkipásztorok intézményének fentartása« magában még nem elegendő a misszió teljes sikeréhez. S valóban, én is azt gondolom, hogy ha félúton megállani nem akarunk, a missziói körlelkészségen kívül, ott a hol szükségesnek látszik, előbb-utóbb fel kell állítani a vándortanítóság intézményét is. Egyik olyan szükséges, mint a másik. S kivált égetően szükséges a vándortanítók alkalmazása olyan szórványokban, hol missziói körlelkészség szervezve nincs s nem is céloztatik: az anyaegyháztól nagyobb távolságra eső oly pusztákon és községekben, hol hitsorsosaink kissé nagyobb számban vannak, de iskola hiányában vagy iskoláztatás nélkül hagyják felnőni gyermekeiket, vagy kénytelenek őket a szomszédos tanya vagy község nem protestáns felekezetű iskolájába járatni. Szervezzünk tehát a diasporában vándortanítóságokat! De miként és miből? Próbáljunk feleletet adni e kérdésre. Az én igénytelen nézetem ez volna : bizassék a vándor tanítóság szervezésének és gondozásának ügye az egyes egyházmegyékre. A békésbánáti egyházmegye példájára, hol a missziói tevékenység, az egyházmegye területén és felügyelete alatt, immár oly szép lendületet vett, mindenik egyházmegye megtehetné, hogy a területén lévő szórványokra kissé nagyobb gondot fordítana. Alakuljon mindenik egyházmegyén egy traktuális missziói bizottság (ad normám: egyházkerületi missziói bizottság), melynek feladata lenne, mindenekelőtt lehető pontossággal megállapítani a hívek és a tanköteles gyermekek létszámát az egyházmegye összes szórványaiban. A pontos statisztikai adatok beszerzése után tűnnék csak ki: mely ponton kellene és miként lehetne a gyermekek vallásos oktatását eszközölni. E feladat végzését ugyanis egyik-másik gyülekezetben, ugy lehet, talán az anyaegyház valamelyik tanítója is készséggel s csekély díj azas mellett elvállalná. Ha hetenkint egyszer-kétszer, a szünnapokon megjelenvén az illető majorokban vagy községekben, a prot. vallású gyermekeket az imádságokra, énekekre, vallásunk, szertartásaink ismeretére megtanítaná, majd a konfirmációra előkészítené, zsoltárok, kis ujtestamentomok vételére buzdítaná . . . már ezzel is nevezetes eredmény volna elérhető: lenne legalább valaki »az Űr irgalmán kívül*, a ki gondolna velők a lelkiekben. Ez volna az egyik s a legtöbb helyit kielégítő