Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)
1892-03-24 / 14. szám
\ módja a szórványokban eszközlendő vallásos oktatásnak. Ahol azonban ily módon intézkedni vagy kedvező eredményre jutni nem lehetne, ott volna aztán helye a vándor tanítóság felállításának. Miként szerveztessék s mely pontokon ilyen intézmény, miből fedeztessék ennek költsége: minderről s az ezzel kapcsolatos dolgokról a traktuális missziói bizottság, illetve az egyházmegyei közgyűlés volna hivatva gondoskodni. És itt ismét aggasztóan nehezedik lelkünkre protestáns egyházunk közmondásos szegénysége. Szép, szép ez mind, de — honnan veszszük hozzá a pénzt? Gondolatom szerint, az országos közalap volna első sorban hivatva e szép cél megvalósítására, vagy legalább gyámolítására. Nem lehetne-e vájjon attól, a sokak által neheztelt 25 %-ból néhány százalékot a felállítandó traktuális missziói pénztárak részére visszabocsátani ? Ha többet nem, legalább annyit, a mennyit a szórványokban levő hitsorsosoktól sok ügygyel-bajjal összeszedve a közalapba beszolgáltatnak. Igaz, hogy végig olvasva a konventnek a misszióügy állásáról közzé tett részletes jelentését, s tudva, hogy annak a 25°/0 -riak túlnyomó része (1891-ben 22,230 írtból 19,200 frt) már le van kötve az állandó évi segélyekre, melyeket pedig az illető s oly roppant fontosságú missziói állomásoktól megvonni magam sem tudnék jó lélekkel: félek, hogy a vándortanítóság intézményének szervezésére már vajmi csekély segedelem juttatható attól a sokfelől igénybe vett közalapból. Pedig csakugyan nincs máshova fordulnunk, mint ehhez a segélyforráshoz. A missziói célra szánt s a zsinat által is minden bizonynyal megszavazandó 25°/0 közalapi segélyből egy pár ezer forint ma még nincs lekötve; egyelőre ennyi is jó lenne: fordítsuk ezt a belmisszió ez ujabb ágának, a vándortanítóság intézményének felállítására. A konvent hívja fel az egyházmegyéket a missziói bizottságok megalakítására, a statisztikai adatok s javaslataik beküldésére s ha más módon nem volna lehetséges, ebből a még rendelkezés alatt lévő pár ezer forintból siessen megvetni az alapját a traktuális missziói pénztáraknak. Az együtt ülő országos zsinatunk pedig a törvényjavaslat 261. §-ának d) pontjába, e szavak után: »utazó lelkipásztorok^ iktassa be még e pár szót is: »és vándortanítók«. Dixi el salvavi animam meam! Lévay Lajos. »Erasmus redivivus«. Épen 10 éve annak, hogy e becses lapok 1882-iki évfolyamának 14-ik számában jelent meg tőlem Haliéból legelső cikkem a fenti cím alatt. Azóta örömmel és lelkesedéssel szolgálom s szolgálni fogom — ha Isten éltet — a jövőben is e lap ügyét, mert szilárd hitem s meggyőződésem, hogy a hazai protestántizmus e régi kipróbált kapcsára erőlködő s csak lassan fejlődő egyházirodalmunknak szüksége van, s szolgáltam igaz ügyét még akkor is, a midőn annak tett önzetlen szolgálataim — eléggé érthetetlenül — bizonyos magasabb helyről mások indítására üldöztetésemmel jártak! E cikkemben Schlottmann Konstantin, halle-wittenbergi theol. tanár »Erasmus redivivus« című húsvéti egyetemi ünnepi beszéde és későbben kibővített müve nyomán, a melylyel az egyetem theol. fakultása a régi wittenbergi egyetemi tradíciók befolyása alatt évről-évre bizonyságot tesz az ág. hitvalláshoz való ragaszkodásáról, párhuzamot vontam a humanista Erasmus s az ujabbkor legnagyobb kath. tudósa, Döllinger között, s kimutattam, hogy a róm. kath. egyház a reformációt hathatósan előmozdító Erasmust megtűrte a maga kebelében, de már Döllingert, az ujabb katholicizmusnak Möhler mellett legnagyobb tudósát nem; nem pedig azért, mert beható egyháztörténeti tanulmányai alapján a reformációban is a gondviselés útjait, nem pedig a forradalmak és államellenes célok szülő okát látja. Luthert a legnépszerűbb németnek mondja s a vatikáni határozatokat »mint keresztény, mint theologus, mint történettudós s mint polgár*, lelke egész mélyéből elvetette. Ezt az eljárást bizonyára Erasmus is követte volna, ha a tridenti zsinat határozatait túléli. Schlottmann e hatalmas protestáns bizonysága, mely akkoriban nagy port vert föl a német protestáns és katholikus közgondolkozásban egyaránt, a berlini képviselőház elé is került, a hol azonban a centrumpártnak a lelkiismereti és akadémiai szabadság megbénítását célzó törekvései Gossler kultuszminiszter s a politikai pártok nagy részének liberalizmusán törtek meg, s ráadásul ugyancsak élesen leckéztette meg e »berlini politikai darázsfészket* Jacobi tanár, >A német lelkiismereti harc az ultramontánizmus ellen* című röpiratában. Kétséget sem szenved, hogy Döllinger, mint »Erasmus redivivus« alatt a mai ó-katholicismus értendő, amelynek mint evangéliomi igazán keresztyén-katholikus jellegű reformmozgalomnak világhistóriai hivatása van az ujabb katholicismus történetében. E mozgalom lelkiismereti komolysága, vallásos pozitivitása, egyházi konservativizmusa s alapos theologiai és egyházjogi műveltségű személyiségekben való gazdagsága már eddig is tiszteletét és elismerését vívta ki azoknak, akiknek az ilyen vallásosegyházi mozgalmak iránt érzékük és fogékonyságuk van. Az egyházi élet, tan, kultusz, fegyelem és irodalom terén nyilvánuló belső viszonyai ama központnak bizonyultak, mely a katholicizmus összes ideális erőit egyesíti. Sajnos azonban, kevés az érzék még protestáns 27*
