Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-12-22 / 55. szám

kiváló súlyt helyezek a nyelvre, az egyes közlemények kidolgozására: a prospektus magában a lap minémüsége felől úgy sem nyújthatna kellő tájékozást, azért a helyet vele nem is foglalom. Hanem megemlékezem még röviden a népies füzetekről, melyekre jóformán mind ráillik az, amit egy ilyen irányú lapról a fentebbiekben elmondottam. A népies füzetek anyagára és szellemére nézve teljesen osztom azt a felfogást, amelynek az Irodalmi Társulat elnöke és titkára, a prot. Írókhoz intézett felhívásukban kifejezést adtak. Ezeknél is fő azonban, hogy drágák ne legyenek, kivált ha a füzetek gyorsabb tempóban követik egymást. Négy krajcárért sokat elárusíthatunk, de tizért már csak igen keveset. A bátor kezdet már megvan a »Koszorúban«, sőt megvolt ezelőtt néhány évvel, ugyanazon tiszteletreméltó lelkészi kör által megindítva, mely a Téli Újságot megteremtette. Azok az olvasmányok, melyek e kör kiadásában láttak napvilágot, a célnak teljesen megfelelők voltak, sőt a Csécsi Miklós által írottak, határozottan kitűnőek s ma is mintául szolgálhatnak arra, miképen kell a magyar népet az isten igéjével úgy táplálni, hogy azt meg ne unja s a célzott építés mintegy észrevétlenül és önkénytelenül lopja be magát szivébe, lelkébe. Az elárusításra legalkalmasabbak az iskolás gyermekek. Ezeket kell felbátorítani és megokosítani, hogy úgy a lelkésznél, mint a tanítónál ilyen olvasmányok íolyvást kaphatók, vagy megrendelhetők: kérjék meg szüleiket, hogy juttassanak nekik havonkint pár fillért ilyen vásárlásra, már csak azért is, hogy esténkint az olvasásban ilyen módon is tökéletesedjenek. De azért, ha azt akarjuk, hogy népies irodalmunk kedvünk szerinti lendületet vegyen s minél szélesebb körben elterjedjen, akkor utoljára is vagy a bibliaterjesztő társulat kolportörjeit kell igénybe vennünk ezeknek az iratoknak elterjesztésére, vagy magunknak kell gondoskodnunk a házaló könyvárusok rendszeresítéséről. Hiszen egy szuperintendenciába elég volna egyelőre kettő-kettő, mert az ilyen időszaki olvasmányoknál teljesen mindegy az, ha megjelenésök után hetek múlva jutnak is el egyik vagy másik faluba. Építő erejökből azáltal semmit sem veszítenének. * * * Volna még egyéb mondani valóm is. Szerettem volna még megemlékezni a falusi olvasókörökről, de Isten látja lelkemet, ilyeneknek felállítását mindaddig nem tudom ajánlani, míg olyan hírlapjaink nem támadnak, melyek — kivált a csekély miveltségü embereket — nem mételyezik annyira, mint a mostaniak. Óhajtottam volna, ha csak rövid vonásokban is, ismertetni a külföldi belmissziói intézményeket, de hát minek rontsam a vérünket és minek gerjeszszünk magunkban és másokban elérhetetlen kívánságokat, talán csak a távol jövendőben teljesülhető csalóka álmokat. Ide akartam illeszteni tanulmányom végére egy belmissziói társulat szervezésének tervét is, de hát azt úgyis bölcsebb emberek lesznek hivatva megalkotni s nekem be kell érnem annyival, hogy a szerkesztőség előzékenysége folytán, elmondhattam egyet-mást azokból, amik legjobban nyomták a szivemet s rámutathattam, ha csak egyrészére is a mi bajainknak s a reánk néző nagy sokaságú s első rangú papi teendőknek. Gyarló elmefuttatások ezek, tudom. De legyen szabad mentségemre felhoznom, hogy nálunk ez az áldott mező még elhagyatva áll s nincs, a ki után indulhattam volna. A külföld gazdag irodalmának hasznát nem vehettem, de nem is akartam, mert mint említém is, ott a belmisszió inkább városi életet folytat s társadalmi téren és társulati úton harcol a hitetlenséggel és nyomorúsággal: ami nálunk még sokáig jámbor óhajtásnak marad. Vajha ne maradna! Vajha belátnók minél előbb és mindnyájan, hogy szemben a katholikus hierarchia gazdagságával, mely módot nyújt neki tetszése szerinti intézetek felállítására s azokban a mi gyermekeink és ifjaink, leányaink lelkének tőlünk való elidegenítésére; hogy szemben a megtévelyedett elme rombolásaival s egy a világi hatalom által az elhordozhatatlanságig megterhelt nyáj elégületlenségével: nekünk minden erőnk papjaink buzgóságában, egyházi hatóságaink éberségében és társadalmunk jobbjainak áldozatkészségében áll. Vajha szívökre vennék mindezek az evangéliomi intést: »vegyétek fel az Istennek minden fegyverét, hogy ellenállhassatok e veszedelmes időben és mindeneket elvégezvén, megállhassatok;« (Eféz. 6. 13.) és buzgóságból, éberségből, áldozatkészségből, összevetett vállakkal megteremtenék az evangélizáció éltető központját, a »magyarországi belmissziói társulatot.« Az volna a mi szegény protestáns egyházunknak a legdrágább ajándék, a legörvendetesebb karácsonyi evangéliom. »Dicsőség Istennek és jóakarat az embereknek!« Erdőbénye. Gzinke István.