Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-12-22 / 55. szám

ISKOLAÜGY. Középiskolai tanításügyünk válságos helyzete. (Vége.) De ha a legnagyobb bajt felemlítettem, nem hallgatom el a többit sem. Egy másik nagy bajunk némely középiskoláink disciplinájának meglazulása. Annál nagyobb baj, mert nehéz észrevenni és nem szokták beismerni. Középiskoláink 'történeti fejlődése, a viszony, melyben a protestáns társadalommal állanak, az igények néha majdnem követelések, melyek egyes tanulók érdekében a szülők által felállíttatnak,' helyi viszonyokból származó, néha alig elkerülhető, engedékenységi elnézési kényszer, különösen hol a tanár egyedül a helyi befolyásoknak van alárendelve. bár egyenkint kivétel gyanánt fordulnak elő, összevéve mégis sokat tesznek egész intézetek fegyelmi állapotának, sőt az ifjúság igazságérzetének veszélyeztetésére is. Ide lehet még számítani a fegyelemnek azon sebét is, mely az idős, elgyöngült, és a nyugdíj csekélysége, vagy nemléte miatt nyugalomba nem léphető tanár néha előforduló, testi elki fogyatkozásaihói támad. Szomorú és mélyen megindító, midőn a harcmezőn megsebesült katonának kezéből kihull a fegyver, de sajnálatra méltó a maga fegyverét forgatni már nem biró tanárnak sorsa is. Ez esetben csak a nyugdíj lehet az egyedüli orvosló szer. A valódi figyelmet, mely a valódi szabadságnak nem ellensége, hanem édes testvére, az iskolában a tanárnak önfegyelmező példaadása, a tanulóknak az ön fegyelmezéshez, rendhez való szigorú szoktatás alapítja meg. Félemlítés, káplárkodás, tekintély-hajhászat nem teremnek igaz fegyelmet, és majdnem oly roszak, mint a hiu atváskodás. Nem mondható kielégítő fegyelemnek az sem, amivel pedig épen protestáns középiskoláinkban gyakran találkozunk : az egészen különböző paedagogikai eszközökkel, az úgyszólva darabonkint fentartott, egyöntetűség nélküli fegyelmezés. Igaz, hogy a fegyelem titka a tanár egyéniségében van, de azt gondolom, hogy a külső eljárás bizonyos egyformasága csak előmozdítja az iskolai fegyelmet, ha kikerüli a chablonszerüséget. A disciplina hanyatlásának helyi és általános orvosszerei vannak. A helyeikről természetesen nem szólhatok, azok a baj szerint különbözők. Az általános paedagogikai tanácsoktól pedig mindig idegenkedtem, nem is vagyok titkaikba avatva. De elmondom azon meggyőződésemet, bár tudom sok jó protestáns embernek és bizonyosan tanártársaim közül is többeknek kedvetlenséget okozok vele, hogy viszonyaink között szükségesnek tartanám az igazgatói hatáskör komoly szélesbítését, az igazgatói tekintély emelését, és pedig úgy, hogy részint ellenőrzésére, részint támogatására egy felekezeti iskolai superintendenciális főfelügyelői állás, de semmi esetre sem tanács rendeztetnék be. Amilyen romboló hatású a tanulóknál a fegyelmetlenség, épen olyan romboló a tanárok között már a bizalomnak is, annál inkább a kollegialitás érzetének hiánya; egyik épen ugy veszélyezteti a tanításügy nemesebb érdekeit, mint a másik. Alig hiszem, hogy ez utóbbi protestáns iskoláinkban állandóan és akut alakban előfordulhatna: de egyik orvosságául az ügy érdekében való egyéni önfegyelmezésen kívül, szintén az igazgatói tekintély emelését tartom, szívesem eltűrvén mind a centralizáció, mind az államosítas fejemre nehezülhető vádjait. Az iskolai fegyelem kérdéseibe a helyi igazgató vagy pártfogó testületek, presbyteriumok állandó bevonását jogosnak igen, de gyakorlatilag jó hatásúnak alig tarthatom. Középiskolai tanításügyünk felvirágoztatására, különösen az újabb időben gyakran, ismételve hallottuk hangoztatni egy Protestáns Egyetem vagy Tanárképző felállításának szükségét. A felekezeti áldozatkészség eddig is több tekintélyes alapítványban emlékezett meg ezen célról Most folyó országos zsinatunkon is szóba került, és a hátralevő novemberi ülésszakban érdemlegesen is fog tárgyaltatni az eszme. Nem célom bővebben szólani róla. Van-e protestáns ember, ki a gondolatot szivéből ne üdvözlené, megvalósulását ne óhajtaná? Még ez évben el fog dőlni, legalább egy időre, a kérdés. Akármerre dől el azonban, megmarad az aggasztó eshetőség, hogy figyelmünket a középiskolai hiányok orvoslásától elvonja. Félő, hogyha életképesnek bizonyulna az egyetem vagy tanárképző, a közvélemény egyszersmind középiskolai bajainkra is panaceának fogja tekinteni; míg ha elodáztatik, a felébresztett lelkesedésnek egyszerre szárnya szegik. Ez esetben jó eleve gondoskodnunk kell némely pótló intézkedésekről. Igy például elegendő számú alapítványokról, melyek tehetségesebb ifjainknak az állami tanárképző intézetekben való tanári kiképzését elősegítenék. És különösen tovább kellene ápolnunk és reformálnunk egy olyan történelmi institúciónkat, mely protestáns egyházunkban lelkészek és tanárok kiképzésénél mindig elsőrangú fontosságúnak tekintetett. A külföldi protestáns egyetemeken való tanulást értem. Tudom, hogy mindig akadtak egyesek, kik a külföldi akadémiákat befutva, édes keveset hoztak onnan haza. Az ilyen akadémikusoknak ős typusa azon XVI. századi theologus ifjú, kiről a wittenbergi egyetemen a magyar bursának, vagy deákegyletnek jegyzőkönyve ezt mondja: »Futtában megkóstolván a wittenbergi sört, mint a kutya a Nilus vizét, eltávozott*. De azt is tudom, hogy egyházi és iskolai életünk virágzását, a kor színvonalán megmaradását, a XVI. századtól kezdve folytonosan, azon szakadatlan és szerves összeköttetés eszközölte, melyben a külföldi protestáns egyházakkal és egyetemekkel állott. Fejedelmek, főurak, városok és egyházak versenyeztek egymással a magyar protestáns ifjak külföldön való kiképeztetésében és egyházunk, irodalmunk legkitűnőbb protestáns férfiai majdnem kivétel nélkül itt nyerték magasabb látkörüket. Az erősebb protestáns nemzetek egyetemeinek légköre az, mely a protestáns szellemet legjobban edzi és kifejti. Természetesen az itthon leteendő tanári vizsgálatokra, a külföldön töltött tanulási időnek beszámítására nézve az állami követelményekkel szemben előzetesen törvényes megállapodásokra kellene jutni. Géresi K.