Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-12-22 / 55. szám

még nincs. Pedig ha egyszer egy ilyet nyélbe tudna ütni valaki, az hihetetlen gyorsasággal elterjedne s abból kifolyólag igen, de igen szép jövedelmet is biztosítana. Azért siessünk vele mi — már csak az anyagi haszon kedveért is — míg valaki meg nem előz. Azt hiszem, annyi a most mondottakból is kiviláglik, hogy mikor én egy építő irányú s a magyar népet okosan vezérlő lapról eszmélődöm: azalatt nem értek egy kizárólag vallásos tartalmú s hogy úgymondjam szemeszöktibe térítgető s túlságosan keneteskedő lapot. Nem. Mindennek módja és ideje vagyon. Három rövid téli hónapon keresztül egy olyan közönség, melynek jóformán ennyi az olvasni való ideje s melynek — ne feledjük — más az igénye és lelki szüksége is, beéri a Téli Újsággal is. Meg birja azt emészteni s érdeklődését iránta és lelki gyönyörűségét benne meg tudja őrizni. De egy egész esztendőn keresztül, hétről-hétre, hozzá még drágább áron, folyvást ilyen túlkomoly eledellel tápláltatni, ismerjük be, hogy utoljára megunásra vezet s még a leghivőbb lélek érdeklődését és szájaizét is erős próbára veti. S aztán figyelembe kell venni a magyar nép és más nemzet közötti temperamentumbeli különbözőséget is. Hiszen ez volt a legelső indító okunk is a népies iratok megindítására, hogy más természete van a magyarnak, mint a németnek, vagy az angolnak: az egyiknek töltött káposzta kell, a másiknak kontramars, amit a mi gyomrunk semmiképen be nem fogadhat. Ha ez az állítás igaz (és pedig az), akkor a következtetést is le kell vonnunk belőle. Amire még az a tapasztalás is int bennünket, hogy a nép olyan, mint a gyermek: szép hegedűszóban mesét kell neki jelenteni, mert különben födhöz csapja az ábécés könyvet, ha oskolamesterkedünk vele. Azért egy építő, vallásos és erkölcsi irányú néplapnak nem szabad szenteskedőnek lennie. Annak mulattatnia, szórakoztatnia is kell s a napi események, a politikai változások, az ország dolgai iránt immár a legutolsó faluban is meglevő érdeklődésnek is kell némi táplálékot és kielégítést nyújtania. Egy ilyen vállalat nem azáltal fog építőleg hatni a nagy közönségre, ha homlokára odapingáljuk a kegyeskedő cégért, hogy »Hetilap a prot érdekek ápolására és az igaz keresztyén élet felelevenítésére,« hanem cikkeinek iránya és még a legapróbb hírek összeállításában is nyilvánuló szelleme által. Lehet abban mindenféle, sőt minél változatosabb, annál jobb, annál kapósabb lesz; a fő csak az, hogy minden, ami benne foglaltatik, olyan hangon és olyan intencióval legyen megírva, hogy az a kitűzött nemes célt szolgálja, mely nem más, mint a józan világosság, vallásosság, erkölcsi tisztaság, becsületesség és prot. hűség terjesztése. Mindez azonban hatványozott mértékben meglehet abban a lapban és mégsem fog elterjedni, sőt itt a kezem, hogy egy fél esztendő múlva születése után meg fog halni, ha olyan szerkesztő és olyan munkatársak kezébe kerül, a kik okos emberek is, kitűnő irók is, de az irodalmi stilus sablonjai által már annyira inficiálva vannak, hogy épen úgy nem veszik észre, mikor egy-egy megszokott, de a nép előtt érthetetlen kifejezési formát papírra vetnek, mint a lukai pap füle nem érezte már meg — 40 évi pásztorkodás után — hogy melyek azok a sajátos lukai szólásmódok, amik Budapesten nem használatosak. Ő már ilyet egyet se talált. Egy néplapnak meg kell lenni a maga saját külön hangjának és stílusának. Egy néplapnak még a híreket sem lehet a nagy lapokból kinyírni és úgy beilleszteni szórói-szóra, hanem meg kell azt is szeretettel, gonddal fésülgetni, simogatni és pipi-kendőt kötni a fejére, mert ha nagyvárosiasan, keztyűsen, kalaposan állít be a faluba, idegenül, sőt ellenszenvvel fogják ott fogadni. Az eddigi népies vállalkozásokat mind ez buktatta meg. Nem a papok közönye, de a szerkesztők urasága. Hogy olyan hangon és nyelven akartak szólani a néphez, mint a nótárius urak. A népnek úgy kell irni, ahogy beszélünk vele. Ezt nem akarják az irodalmárok megérteni. Hanem úgy tesznek, mint azok a tisztelt prédikációiró prédikátorok, a kik abban a rögeszmében szenvednek, hogyha egyszer az ember sajtó alá prédikációt ir, annak olyannak kell lennie, hogy azt valamiképen úgy, amint meg van irva, el ne lehessen mondani. (Hát akkor minek loptad vele a napot, jó uram, meg a mi zsebünkből a másfél forintot.) Az ár is sokat határoz. A népnek egy forint is irtóztató pénz, ha egyszerre kell azt kiadnia. Azért holmi 4 frtos vállalkozásokkal mi sohasem fogunk zöld ágra vergődni. Havonkint 10 kr., vagy legföllebb 15 kr. legyen az előfizetés, s hogy az aprólékos beküldözés a portót nagyra ne növelje, szedje össze a pénzt havonkint az előfizetőktől a lelkész vagy a tanító s úgy indítsa útnak egy summában. De hova? Mindenesetre az volna jó, ha vidéki ember vállalná a szerkesztés gondjait magára, mint a ki jobban ismeri a vidék szükségeit. Fővárosi irodalmi embereink úgyis sok oldalról igénybe vannak már véve s szinte erejök felett megterhelve az egyháznak irodalmi úton való szolgálatában. Könnyen összeállíthatnám egy ilyen lapnak egész prospektusát, de mivel — mint mondám — 109*