Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-01-07 / 1. szám

korszerűsíthessék, hogy ők a népnek vagy szülőknek kegyétől vagy ellenszenvétől függetlenül élhessenek Isten adta összes tehetségeik értékesítésével az egyháznak s iskolának magasabb céljaiért. Javaslataim az alábbi pontok alatt ide céloznak. Lehet csalódom, de ma meggyőződésem, hogy nem sok vigaszt nyújtó állapotunkon nem lehet más módon segíteni, mint hogy: 1. a lelkészek és tanítók a földkezelés összes gondjaitól felmentetnek s átadatik ezzel nekik azon sz. mező. melyen lelkes munkájok gyümölcsét a fagy és dér nem kockáztatja, a szárazság és jégverés nem teszi tönkre; 2. a lelkészek és tanítók függetlenné tétetnek a néptől oly irányban, hogy sem alapfizetésül, sem egyes szolgálatokért tőlük közvetlenül fizetést nem kapnak, hanem az egyház közönségének összes járuléka készpénzben és termesztményben az egyház pénztárába be s innen kinekkinek a magáé időnkint kifizettetik; 3. a lelkészek és tanítók fizetése ott, a hol az nem éri el a 800 vagy 400 frtot, a helyi erő elégtelen volta esetében, közpénztárból pótoltassék — nem folyamodványra kegydíj gyanánt, a mely elbánás egyházban tisztviselőkkel szemben méltatlan — hanem kérelem és köszönet követelése nélkül rendes járulék gyanánt évente; 4. a tanárok állása fizetésre való tekintettel mindenütt az állami iskolákban megállapított fizetés összegére emeltessék fel s ezzel a legtehetségesb erők, kiváló férliaink elvesztésének biztos gát vettessék; 5. a lelkészeket és tanítókat képző intézetek egyetemes jelleget nyerve, egyetemes erővel tartassanak fel s azokban a tanárok szintén oly fizetésben részesíttessenek, mely az álláshoz s az egyház céljaihoz méltó javadalmazás legyen. A helyek és erők összevonásával lehet egyes helyeken a bajt orvosolni. Sok kis egyház tetszeleg még ma is külön papjával és külön tanítójával; sok pap elheveri néhány száz lelkű kis egyházában az Isten adta drága időt és segélyt kér évente a csekély tevés, a tengődő élet folytathatására. Az anyagi erőben és lélekszámra nézve pusztuló kis egyházak, ha egy helyen vannak, vagy közel egymáshoz, lelkész személyében összevonandók, ha messze féküsznek egymástól, vándorlelkészek gondozása alá helyezendők volnának. Az iskolával azonban, a hol csak lehet, ne hagyjunk fel. Sok helyütt a belmissió parlagon hagyása miatt egyedüli iskola az, mely vonzó és összetartó erő az egyház fenmaradására. (Vége köv.) KÖNYVISMERTETÉS. A reformáció Kassán. Oklevéltárral. Irta ifj. Kemény Lajos. Kassa, Bernovits G. kő- és könyvnyomdája 1891. 8-adrélü 110 lap. Ára 1 frt 20 kr. Kapható szerzőnél Kassán. Magyar protestáns egyháztörténeti irodalmunk még mindig szegény forrás-munkákban. Egy Lampe-Ember, Bod, Schmal, Burius, Klein. Fabó. a Sárospataki füzetek, Révész Figvelmezőjej Czelder Figyelője, a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában megjelenő Régi Magyar Költők Tára, a Történelmi Tár néhány füzete, a Protestán Egylet és a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság némely kiadványai, egy pár helyi érdekű monografia és vele majdnem ki van merítve mindaz, a mi dicső multunk borongó homályát okiratokkal publikálta. Ismeretes szegénységünk, vagy olvasó közönségünk hiánya-e ennek' az oka? nem kutatom; de tény az. hogy az eíféle műveket leginkább csak a szakférfiak szerzik meg, s az irót. ki többnyire egyszersmind kiadó is, teljesen elkedvetleníti a további kutatástól az a nagy közöny, hogy áldozattal kiadott munkája saját thékájában hever. Szerencsés gondolat volt szerzőtől, hogy a címben foglalt tartalmat Kassa város levéltárának a protestáns egyháztörténetirásra nézve oly gazdag kincsbányájából (»csak a XVÍ. századra vonatkozó mintegy 600 darab van« 2. lap.) ezzel a 42 darab oklevéllel közkincscsé tette. Ez oklevelek, a mennyiben nem a szöveget világosítják. annál érdekesebbek, mert egyetemes egyházunk történetéhez hordanak hatalmas tégladarabokat, s mint ilyenek méltán megérdemlik a prot. sajtó igaz elismerését. S ugy tetszik, mintha a kassai reformációval foglalkozó 25 lapra terjedő szöveget szerző alkalmul használta volna fel arra nézve, hogy emez értékes okiratokat kiadhassa. De hogy történettudásunk igy is nyert szerző könyvével, az bizonyos Az okmányokra támaszkodó szövegben Henckelt tartja Kassa első reformátorának. Utána jönnek, hogy csak a magyarokat említsem fel: Erdélyi Antal, Batizi András, Dévai Bíró Mátyás. Benczédi Székely István, Szegedi Gergely, Huszár Gál, kiknek működése következtében a reformáció oly mély gyökeret vert, hogy az 1562. évben Kassán járó Verancsics már szomorúan tapasztalta. »hogy a harcot fel kell adnia«. Emez események körébe tartozó, már közzétett, vagy nagyobb részében a kassai levéltárban levő okmányokat beszélteti szerző s megállapítja velük a kassai reformáció befejezését, melyet 1562. évre tesz. Mondanom sem kell. hogy az ismertetés alatt levő müvecske kiegészítője Paikoss Endre »A kassai helv. hitv. egyház története* című monográfiájának. Kemény Lajos könyve a historikusra nézve azért becsesebb, mert adatait a történeti critica egyedüli szabályozójára, az okiratokra alapítva mondja el, vagy akárhányszor azokat beszélteti, vagy egész terjedelmükben közli, ép azért, mint forrásmű, méltán megérdemli elismerésünket. De vannak kifogásaink is ellene. Szerző minden rendszer nélkül közöl könyvében 42 darab oklevelet. Elhiszem. hogy mindegyik elegendő tartalommal ékeskedik arra nézve, hogy napvilágot lásson: de legnagyobb részének semmi köze a kassai reformáció megalapításához, s ezeknek, mint ilyeneknek nincs igazolt helyük a könyvben. Ha szerzőnek az volt célja az okmánytár közreadásával, hogy figyelmünket felhívja a kassai levéltár kincsbányájára : akkor nincs ellene semmi kifogásom, de ezt jeleznie kellett volna művében. Második lényeges kifogásom a közölt okmányok külső formájára, előállítására vonatkozik, mert azoknak publikálásával nem elégíti ki szerző a diplomatika kívánalmait. Messze vezetne ismertetésem, ha az okmánykiadás elveinek fejtegetésébe bocsátkoznám, de annyit meg kell említenem, hogy ugy a mint szerző teszi, oklevelet oklevélre halmozva, anélkül, hogy azok kelti helyét, rövid tartalmát adná : nem elégíti ki az igényeket, annyival inkább nem. mert a szövegben sem sokat beszél róluk. Van még egy kifogásom, s ez könyvének használhatóságára vonatkozik. Ha már nem valamely módszer szerint, s nem a diplomatika kívánalmainak megfelelően adta szerző az okmányokat, bizonyára csak mulasztást követett el akkor, midőn nem csatolt hozzá index-et. Codexpublicatióknak ez conditio sinequa non-ja, s ha a tisztelt szerző ezt el nem mulasztja vala, sokkal használhatóbbá teszi könyvét.