Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-02-04 / 5. szám

felekezetű tanintézet egy árva fillért sem. igen, nagyméltóságú uraim! sérelmek ezek, a törvénybe iktatott jogegyenlőségen elkövetett sérelmek, csakhogy talán nekünk lenne jogunk panaszkodni érte és nem önöknek. Vagy talán az lenne igaz, hogy ma »Magyarországon sokkal előnyösebb bárminek, mint kath. papnak lenni*, mert igy mondja a rozsnyói kiáltvány. Nem mutatok reá egyébre, csak arra, hogy alig van olyan hét, midőn nem olvaskatnók, kogy a legfelsőbb kitüntetés egyik vagy másik kath. egyházi férfiút a tudomány, az egyház, a közélet terén szerzett érdemei elismeréseül itt rendjellel vagy kereszttel, amott valamely kiváló ranggal jutalmazott. Én nem tudom, hogy nagyon vágynának az ilyen után a mi egyházi férfiaink, de nem is igen van benne részük: nem igen láthatjuk, hogy valamely protestáns iró, egyházi vagy tanügyi vezéregyéniség neve a Budapesti Közlönyben ott szerepeljen. Pedig talán itt ez oldalon is akad valamelyes szellemi tőke, melyet bátran oda lehet állítani a világ elé. No, de egyik-másik püspökünk vagy más kitűnőségünk megkapja a királyi tanácsosságot s egyenlő lehet rangban egy váczi-körúti gépgyárossal vagy a népiskolai tanfelügyelőkkel. Bizony csak ugyan üldözöttek azok a szegény kath. papok minálunk, a protestantizmus javára ! Csak ugy szakad reájuk az inség, nyomor, üldöztetés irtóztató gondot adó uradalmak alakjában. De megszólal e kiáltványokban Gonosz Pista siralma is, melyet hallatott, midőn rajta csípték a szőlőcsempészeten. Ezek is azért jajgatnak, hogy ők, »az apátlan árvák« nem sérthetik meg az 1.868-iki törvényt büntetlenül és nem űzhetik szabadon a lélekcsempészetet. Pedig ez sem úgy van ám egészen. Hiszen hány esetet tudhatunk az általuk neheztelt kultuszminiszteri rendelet óta, hogy elitéli őket törvénysértésért az első fokú hatóság, de enyhíti vagy föloldja azt a felsőbb fórum. És aztán ők követelik a szülők Istenadta ősjogát azon a papírlapon, melyen átkot mondanak a liberalizmusra. Ők panaszkodnak üldöztetésről, midőn zárdai iskolájukban, különösen a pesti Lipót-utcában levő »angol kisasszonyok« intézetében a nagy számmal levő protestáns leányokat gyónásra és egyéb kath. szertartások betöltésére kényszerítik, s kivonják a saját vallásukban való oktatás alól, (ha tetszik adatokkal szolgálhatok bőségesen), ők panaszkodnak üldöztetésről akkor, midőn pl. ugyancsak Budapesten a községi iskolákban' a kath. vallástan-órák be vannak vezetve a rendes órarendbe, a protestáns katekheták pedig csak vérrel-bottal tudnak maguknak soron kívül meghatározott órákat kieszközölni. Isten tudja meddig lehetne folytatni az ilyesfélék fölsorolását, nem nehéz, de nem is valami dicsőséges dolog. Így is tisztán áll minden józanul gondolkodó ember előtt, hogy az említett két püspöki kiáltvány igazság és igazmondás dolgában híven követi a kath. egyház másfél ezredéves rendszerét. Azonban akár lenne, akár nincs igazuk, annyi tény, hogy élénk kath. akció indult szerteszét, melynek következményei lehetnek komolyak is. És ha ők megkezdik a harcot, nem szabad nekünk sem ülni tétlenül. Egy azonban vigasztalhat, bármilyen éles, elkeseredett legyen is a küzdelem, és ez egy: a történelem tanúsága. A gályákon és vérpadokon lepergő könycseppekből nőtt ki a protestáns hitbuzgóság legszebb virága és az igazság vallása és a szabadság egyháza ha túlélhette Pázmánt. Bársony Györgyöt és Kolonicsot, bizonyára túlélendi Schoppert és Steiner Fülöpöt is. Alsó-Dabas, 1892. jan. 25. Gáspár István. Törvénytisztelet és még valami. — Visszhang Fábián M, ur cikkére. — E becses lapok 2-dik számában Fábián urnák, a papi körökben közhelyesléssel találkozott cikkéhez akarok szólani, illetve nevén akarom nevezni a gyermeket. A kérdést ugyanis nem tartom elégnek csak felvetni és csak homályos célzásokba rejteni — mert igy bizonyosan elalszik — hanem igenis kimutatni, hogy a kórósi pályázat kihirdetésével még csak imént hozott törvényes, fennálló, sürgős végrehajtásra kitűzött határozatok, s vele a törvénytisztelet szenvedett sérelmet; s egyúttal a magasabb hatóság ügyeimét gyors orvoslásra, illetve preaservativ intézkedésre hivni fel, nehogy ismét »fait accompli»-val állva szemben a főt. kerület félre nem érthető célzata mellőzést, s ennek ekintélye csorbulást szenvedjenek. Minthogy Fábián ur cikkét csak baranyai pap értheti, az idézett főbb határozatok tartalmát kell ismertetnem röviden. 1887-ben a tanító a lelkész hozzájárulásával folyamodik, hogy állása rendes-tanítói állomássá rendszeresíttessék. A presbyterium erre utasíttatik oly feltétellel, hogy a záros határidőn kívül bizottságilag fog a dijlevél megállapíttatni. 1888-ban az egyházmegye a kórósiak terhére, a lelkész hátránya nélkül (holott a díjlevélben a tanítás kötelezettsége bennefoglaltatik, tehát az nem csak lelkészi, hanem tanítói díjlevél is egyúttal) hivatalból állapítja meg a díjlevelet 365 frt összegben; az egyházat ebből több mint 100 frt uj kiadás terhelvén. Az egyházkerület ugyanez évben e végzést helybenhagyja s a presbyteriumot az állomás szervezésére kötelezi. Itt tehát egy jogerős törvényes határozat áll előttünk. A kórósiak azonban konvertálással, a toronyra a keresztnek felfűzésével, a papnak kihordásával fenyegetődznek, s ennek lesz eredménye az 1889. évi egyházmegyei 50. sz. végzés: »az egyház veszélyeztetett bel-békéjének megóvása tekintetéből az egyházmegye jónak látja — a főt. kerület által is megerősített saját végzésének — végrehajtását a kórósi lelkészi állomás megüresedéséig függőben tartani». A főt. egyházkerület 1889. 77. sz. végzése a megerősített végzés végrehajtását »nem a jelenleg szolgáló lelkész változásáig, hanem csak ideiglenesen felfüggeszti, de egyszersmind az illető esperes urat s egyházmegyei hatóságot ezen egyházkerületi határozatnak mielőbbi foganatosítására felhivja«. Ez a tiszta tényállás Csak még azt kell megmondanom, hogy az egyenesen felhívott tényezők mit tettek e három év alatt. Semmit. Egyszerűen tisztelettel agyonhallgatták a felsőbb hatóság határozatát. A gyászos sors azonban a lelkészt elragadta, s igy már beállott az a feltétel, mely mellett — az egyházi belbékének zavarása nélkül, — maga az egyházmegye utolsó szavával az ügy rendezését komoly kilátásba helyezte. E helyett nagy hirtelen megjelenik a lelkész-tanítóságra való pályázat. íme ez lenne hát az ügy rendezésének az a módja, amelyet az 1889. évi egyházmegyei végzés kilátásba helyezett. S ki volt e végzés — annak idején való — foganatosítására utasítva más, mint nt. esperes ur, ki a pályázat meghirdetését eszközölte. A törvény annyira szükséges tiszteletének érdekében semmi sürgősebb teendő nincs itt, mint a pályázat hivatalos visszavonása, azután a rendes tanítóság felállítása, s ugy következhetik végül a rendes lelkészi állomásra a pályázat kiírása. Ennyit Kórósról, de az alkalmat áron is megvenni