Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-11-10 / 49. szám

tására alig tudott és tud valamit nyújtani. Vagy itt vagyunk mi theologusok. lelkészek, akik folyton nagy vallási és erkölcsi elveket hirdetünk, ha az ezeknek puszta elfogadása és magunkévá tétele elégséges volna, ugy mindnyájunknak mintaszerű keresztyéneknek kellene lennünk. Pedig akárcsak egy is közülünk ezt elmondhatja-e magáról? Vagy — hogy csak még egy példát említsek — ott vannak pl. a színészek. Mindig a legszebb erkölcsi tanokat hirdetik, nagy szellemek nagy gondolatainak a tolmácsaik ; az erény diadalát, a bűn bukását mutatják szüntelen és még a legsikamlósabb franczia dráma sem meri az erkölcsi világrendet ugy megsérteni és megtagadni, hogy a hitványságot juttassa győzelemre és mégis elfogadhatnók-e Thalia papjait mintaképeknek? Szóval hallunk, tudunk, elfogadunk, eszünkkel a magunkéivá is teszünk egy-egy tudományt, köztük a Krisztus tudományát is és mégis, ha rákerül a sor, vájjon e tudomány szerint cselekszünk és élünk-e ? Teljesen igazuk van azoknak az ujabb bölcsészeknek és sociologusoknak, akik felvetik a kérdést és vizsgálják, hogy vájjon van-e egyáltalában a tanoknak, az eszméknek az emberekre átalakító, megjobbító és megnemesítő hatásuk, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy az elméletileg legjobban kiművelt emberek is mindig bizonyos momentán benyomások hatása alatt cselekesznek. Régi tapasztalat ez; nem uj felfedezés. Ezen alapszik az egész tragoedia és színműirodalom. Ujabban csak bölcsészeti és sociologiai alapokon és összefüggésben kutatják ; sőt szépirodalmilag is fejtegetik, pl. Stockion. De azért rendkívül érdekes jelenség ez és tanulságos különösen ránk lelkészekre nézve. Ezek a tapasztalatok az igehirdetésnek és a lelkészi működésnek, munkának egy egészen uj világát tárják elénk s egészen uj methodusát követelik tőlünk, ha valóban építeni akarunk. Mi tehet csak nemesebbé, jobbá ? Egy nemesebb, magasabb életbe való beolta tás és egy nemesebb, magasabb rendű környezetben való élet! A fajok a természettudomány tanítása szerint így fejlődnek, nemesbülnek és alakulnak át. Mit mond a Krisztus? Vájjon azt-e, hogy az én tudományomat fogadjátok el, tegyétek a magatokéivá és éltek? Avagy nem azt-e: »Maradjatok én bennem és én is ti bennetek; miképen a szőllővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, hanem ha a szőllőtőkében maradánd; aképen ti is nem teremhettek, hanem ha én bennem maradtok. Én vagyok a szőllőtő, ti szőllővesszők: az, aki én bennem marad és akiben én maradok, ez terem sok gyümölcsöt, mert nálam nélkül semmit nem cselekedhettek*. (Ján. XV. 4, 5.) És mit hirdet Pál apostol? A Krisztus tudományát?! Az ő erkölcsi tanait?! Nem! A felfeszített és feltámadott, tehát az élő Krisztust! Hiszen az összes leveleiben alig van egy-két idézet a Jézus tanításaiból. Ezzel az élő Krisztussal való egyesülés, az ő ábrázatjára való elváltozás, a benne való élet. ez ad erőt, hogy járjunk a lélek szerint. Tehát egy magasabb, nemesebb életszervezetbe való beoltatás és egy magasabb környezetben való élet természeti törvények szerint való hatása az, ami nemesíthet, jobbá tehet és ami lassanként átalakít, hogy többé ne a test és vér indulatjai szerint, momentán hatások alatt cselekedjünk, hanem járjunk a lélek szerint. Azzal a felsőbb élettel és erővel kell közösségbe hoznunk először önmagunkat, magunknak kell abban a környezetben élnünk; azután az evangéliom hirdetésével — mert a hit hallásból vagyon — hallgatóinkat kell felemelnünk abba, a léleknek örökös hatása alá kell őket helyeznünk és abba a környezetbe átültetnünk. Foglalkoztatnunk sokat és állandóan őket az evangéliommal és a lélek majd elvégzi a maga munkáját, csak hadd fújjon oda, ahova akar. A Krisztussal élve dicsőülhetünk csak meg és változtathatunk el az ő ábrázatára dicsőségből dicsőségbe úgymint az Urnák lelkétől. Ezt kell hirdetni s erre az életre kell rávezetni az embereket. A vallás így lesz bensővé és így jut majd az embernek eszébe az elhagyatottságban is kétségbeesés és káromkodás helyett imádkozni. A Krisztus tudományának az elfogadása bizony még nem nyitja meg ajkait annak az elrabolt és szigetre kitett gyermeknek, akit valami Hoffmann-féle sentimentalis elbeszélésből vett egészen feleslegesen kölcsön a különben a való életből meríteni szerető Papp Károly (16. 1. 1. kik.) És még egy megjegyzést! A hitnek szükséges voltát nemcsak mindig az arra való hivatkozással kell bizonyítgatni, hogy milyen tehetetlen az ember magára hagyatva és hogy milyen jó akkor, mikor minden elhagyott. Istenhez fordulni; tudni azt, hogy van valaki mégis körülöttünk. Ezt a chablonszerü felfogást már egyszer szintén el kellene hagyni, mert a mennyiben igaz is, annyiban is csak az életnek egyetlen egy mozzanatát érinti, az életviszonyoknak kimeríthetetlen gazdag mozzanatai helyett. A hitre nemcsak a Robinsonoknak a magányos szigeten van szükségük, hiszen nem vagyunk mindnyájan Robinsonok, sőt az egész világirodalom is csak egy Robinsont mert teremteni, elégnek tartotta ezt az egyet, hanem vagyunk az életben, a társaságban élő és küzdő lények. Azt kell váltig megmutatni az embereknek, hogy hitre minden viszonyok között szükségünk van. A világon minden körülmények között hitünknek kell lenni, mert e nélkül nem érünk és nem tudunk tenni semmit. Hit nélkül semmiféle eszményünk nem lehet; kötelességteljesítés, munkásság, törekvés, igyekezet, becsület, erény — hit nélkül üres frázis csak és épen itt van a független morál hirdetőinek a legnagyobb tévedése, mikor mindezeket megvalósíthatóknak állítják hit nélkül. Véleményem szerint ezeket és így kell hirdetnünk, mert csak így következhetik be, hogy a régiek elmúlnak és ime mindenek megujulnak. Igy lesz a vallás megújító élő és ható erővé! Hát hogyan került az »esketési« beszédek közé az a fölvételi beszéd, amely a 26. lapon közöltetik? Célszerűbb lett volna azt a konfirmációi beszéd után sorozni, miután ez is az egyházba való fölvétellel és a hitben való megerősítéssel foglalkozik. Egy egészen rendkívüli esetet tárgyal. Egy unitáriusnak született, házasság miatt ánglikánná lett. férjétől elvált, s második házasság okáért a ref. egyházba áttérő fiatal nő felvétele alkalmával mondatott. Szász Károly tartotta azzal a gazdag inventióval, a melylyel ő az alkalmakat nagy erővel ki tudja zsákmányolni s a melylyel mindig eltalálja a kellő hangot, a melyen szólani kell. Ez a beszéd is telve van gyengédséggel, finomsággal, hogy ne mondjam discretióval. Rendkívüli alkalmiságánál fogva érdekes és személyes vonatkozásaiban közvetlen. Általában Szász Károly az alkalmi beszédekben páratlan erejű szónok. Benyomásokra fogékony költői lelke rendkívül gyorsan fogja fel a hatásokat; nemes, jó szive egy pillanat alatt átérzi az eléje táruló helyzet egész fontosságát s a kedélyére gyakorolt mély benyomást adja vissza igaz, megragadó, költőileg szép és közvetlen formában. Ő a helyzetet nemcsak elképzeli, hanem abba bele is éli magát s innen előadásának igazsága és közvetlensége. Neki, aki így átérzi a helyzeteket, nincs arra semmi szüksége, hogy keresett és kölcsönvett színekkel groteszkül kifesse és a hatás kedvéért megnövelje ezeket, Ő csak egyszerűen a maguk valóságában tünteti fel őket; de mert így is mély hatást tesznek reá, mikor lefesti