Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-11-10 / 49. szám

nem lehet elég serényen forgatnunk a hitetlenség és balhit, századunk e két legveszedelmesebb ellensége ellen s a közélet egészségesebb belső kiépítése érdekében. Bizonyos örömmel konstatálhatja a figyelmes szemlélő, hogy egyházi és valláserkölcsi életünk építésének tudata napról-napra szélesebb körben, ujabb és ujabb rétegeket áthatólag terjed és erő­södik. Az evangeliomi prot. érzület ébredez, esz­mél, tenni készül, sőt itt-ott cselekszik is. Nem vizsgálom azt, hogy ez ébredésben mennyi része van a folyton erősödő külső nyomásnak; nem fejtegetem, hogy vájjon az ős ellenfél lázas tevé­kenysége, vagy a vallástalanság nyújtotta szo­morú tapasztalatok, avagy saját jóravalóságunk önfentartási ösztöne sürgetnek-e tevékenységre: csak azt az örvendetes tényt konstatálom, hogy Bethesdánk megmozdult s hogy az egyházi orga­nizmusnak épen belső, mondjuk, nemesebb szer­vei kezdenek gyorsabban lüktetni. Gyors egymás­utánban keletkeznek vallásos irodalmi vállalataink: egyháztársadalmi (»Reformátusok Lapja« Szath­már), vallásos családi lapok (»A mi otthónunk« Pozsony), ájtatossági közlönyök (»Keresztyén« Nagy-Becskerek), vallásos népiratkák (»Koszorú«, Budapest), s emellett a régebbi e fajta tevékeny­ség, a »Téli Ujság« és a »Vallásos iratok magyar nyelven« (az angol Tractatus-társaság hazai fiókja) sem szünetel. Sőt e két utóbbi vállalat évről-évre izmosul, ujabb és ujabb elemeket vonz olvasói körébe, mit bizonyít az a körülmény, hogy pl. a »Téli Ujság« előfizetői mult évben már a három ezeret fölözték, a Tractatus-társaság különböző vallásos irataiból pedig hazánkban a mult év folyamán 70,743 példány kelt el. *) Az angol »Vallásos iratok« e jelentékeny terjedése hazánkban sok tekintetben érdekes és tanulságos. Érdekes, mert némileg cáfolatául szol­gál annak a sokszor hangoztatott előítéletnek, mely kivált lelkészi körökben nagyon el van terjedve, hogy ez iratok idegenszerűségük miatt nem a magyar népnek valók. Nos, ha teljességgel nem volnának nekünk valók, akkor bizonyára nem terjednének ily tekintélyes számban, mikor biztosan tudom, hogy a kolportőrökön kívül alig 20 magyar ajkú lelkésztársunk vesz magának fáradságot, hogy ez iratokat hívei között terjesz­sze. És rendkívül tanulságos, mert világosan mutatja, hogy a vallásos szükség nálunk is fel­ébredt, táplálékot kiván, amit különben más ide vágó jelenségek is tanúsítanak. Mindebből pedig az a morál, hogy felser­kenvén a tétlenség álmából, lássunk egyszer már mindannyian munka után a valláserkölcsi iroda-*) L. Tract Society's Report 1892. 85-ik lap. lom terén. Különösen a terjesztés, az olvasásra kapatás fontos most egyelőre. Mert ha növekszik a fogyasztás, növekedni fog a valláserkölcsi olvas­mányok intenzivitása, javulni fog minősége is. A buzgó plebánusok, katekheták és káplánok, meg az unitárius papok hazánkban, az angol, holland lelkipásztorok külföldön egész kis könyv­tárakat tartanak kéznél vallásos iratokból híveik számára. Miért ne tehetné ezt meg mindenik lelkész nálunk is ? Ha tenné, ha csak tizedrésze tenné, mennyivel nagyobb növekedése és ereje volna közöttünk Isten országának! Ez is evangelizálás, még pedig nagyon sike­res módja az evangelizálásnak. Sz. F. Sepsi-rétyi Antos János. A kecskeméti egyházmegye jubiláns gondnoka. Egy férfiúról akarok megemlékezni, kinek kezeibe egyaránt illik a kard és a béke olajága s fejére a jól kiérdemelt babér-koszoru. A hazát, védő kardot rég letette, de az olajág mai nap is ott van kezében, jelölve tulajdo­nosa szivében az isteni békét és azt a nemes szeretetet, mely hitért, hazáért, családért, emberiségért lángolni, meg nem szűnik az utolsó dobbanásig! I. Antos János ősrégi székely családból származott. Született Háromszéken Sepsi-Bétyen, 1819. julius 25-én. 1826 —1838-ig a nagy-enyedi Bethlen-kollégiumban tanult. A jogi tanfolyam kitűnő bevégzése után, 1838-ban a második székelyezredbe lépett, mint hadapród s 1842-ben hadnagy lett. 1848. április 26-án az erdélyi cs. kir. General-Com­mando rendeletéből mozgósított zászlóaljjal előbb Alsó-Fehérmegye, később pedig az erdélyi m. kir. bánya-bir­tokoknak a fellázadt oláhok elleni megvédésében vett sike­res részt egy osztálylyal, mint hadnagy. Augusztus 11-én mozgósított zászlóaljával a szeged­verbászi táborba rendelték. Augusztus 20-án részt vett a Szent-Tamás elleni nagy csatában. Érdemeiért nemsokára főhadnagygyá léptették elő s szeptember 30-án zászlóal­jával Pákozdra rendelték. Október 30-án észrevevén, hogy a Manswörthnél oroszlán bátorsággal küzdő Guyon veszélyes helyzetben van, utasítás nélkül ennek segítségére sietett, minek követ­keztében az ellent visszanyomták. E tettéért századossá léptették elő és november elején, mint táborkari századost beosztották az első hadtesthez. 1848. december 28-án részt vett a szikszói, 1849. január 4-én a kassai, január 22—23-án a bodrog-keresz­turi, február 28-án a verpeléti, kápolnai, március elsején a kövesdi, április 4-én a tápió-bicskei, április 6-án az isaszegi, április 10-én a váczi ütközetben, ahol az ellen­ségtől egy üteg ágyút elfoglalt s az ellenségnek tetemes veszteséget okozván, a csatatéren a 3-ad osztályú katonai érdemrenddel diszíttetett fel. 1849. április 16-án a tábor­karhoz őrnagygyá nevezték ki. Nagy-Sarlónál április 12-én Wohlgemuth, az első hadtest legszélső jobb szárnyának háta mögé akart kerülni, hol mindössze egy század honvédhuszár állott. Antos hir­telen csatárláncba osztotta a huszárszázadot s e csellel megakadályozta az ellen előnyomulását s elősegítette hon­védeink győzelmes előnyomulását.

Next

/
Oldalképek
Tartalom