Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-10-13 / 45. szám

szerinti ismétlése a 2-iknak (24. 1.), a »tanuló gyermek felett* mondott imának; a 6-ik (106. 1.) az előtte levő 5-iknek (101. 1.) csaknem teljes ismétlése; a 8-ik (116.1.) az 5-ikből (101. 1.) és 6-ikból (106. 1.) van összetéve stb. stb. Hát még az ugyanazon szentírási helyek! Ezek csaknem minden imában ugyanazok. Általában elmondhatni, hogy a bibliából vett szószerinti idézetek nem nagy számúak, csak sokszor fordulnak elő. Vannak ezeken kivül egyes kedvenc kifejezések, szólamok, képek, melyek igy egyszerre olvasva át az egész kötetet, gyakori előfordulásukkal szintén a változatosság hátrányaivá lesznek. Nem is említem az egyhangúság okozójául azt, hogy csaknem mindig egyforma a gondolatmenet, mert hiszen a dolog természete szerint, mindig a koporsótól kell kiindulni s a vigaszkérésen, a viszontlátás, az örök élet hitén végezni. De meg kell említenem a túlságos hosszú reflexiókat, a halott életviszonyainak aprólékos leírását. Ez ugyan, mind az érzelem felkeltése végett történik, de a sok elmélkedés és életviszony elbeszélése — mely különben is ismeretes a koporsó mellett levők előtt — mégis egyhangúságot és lassú haladást okoz. Az alak, melyben a magasztos gondolatok megjelennek, nemes és méltóságos, megfelelő a gondolatoknak. Az iró annyira beleélte magát a biblia stylusába, hogy annak nyelvén fejezni ki magát, neki egészen természetes. Ez adja meg aztán imádságainak azt a megalázkodásban is méltóságos erőt, kenetet, melyet nem érezni lehetetlen ez imák olvasásánál; ez adja meg a bibliai zamatot. És ha az imairó ezt elérte, akkor megtalálta érzelmeihez és gondolataihoz a legmegfelelőbb kifejezési formát. Révésznek sajátossága is egészen a bibliai nyelvezetben áll, bizonyos ódonság ömlik el irályán, melyről iróját azonnal felismerjük. Szónoki alakzatai, költői képei, melyek szintén biblia -szerüek, irályának fenrepülést kölcsönöznek; de aztán az a fárasztó szóbőség, melylyel találkozunk, a pontosság rovására esik; a sok ismétlés, pleonazmus vonta tóttá teszi a nyelvezetet. Mondatai túlságos hosszak, egész lapokat, fél lapokat betöltenek (74., 129, 165., 168., 242., 254., 274. 1. stb. stb.), mintegy össze vannak halmozva, anélkül, hogy a gondolat fokozódása, előhaladása, az irály nehézkességén könnyítene. A koporsó mellett helye van ugyan a megindult sziv érzelmeit kifejezni, sőt kell is és a körmondatos irály erre legalkalmasabb, de a tuláradozás, hogy ugy mondjuk, könnyen szétszakítja a fájdalomtól úgyis nagyon felajzott húrokat. A tulömlengés, midőn egyfelől a gondolat ürességét takarja, egyszersmind dagályossá tévén az irályt, visszatetszővé lesz. És ez imádságok nincsenek dagályosság nélkül, pl. a 29-ik lapon: »Ime itt is egy ifjú reményeinek fellegvárába, egy magasra hevülő kebel hő lángjaiba, egy ifjúi élet a halál árnyékának völgyétől messze képzelt paradicsomába ütköztek a halál örvényének habjai, és a remények fellegvára összeomlott, a kebel hő lángjai kialudtak s az ifjúság paradicsomának elevensége, ékessége lehervadott*. Erőltetett képek, üres szóáradat, dagály! Vagy pl. a 75-ik lapon: »Atyánk, fájdalmunkat nem birjuk tovább magunkban s annak csapkodó hullámai közt némán vesztegelve nem maradhatunk, kiönteni pedig jajszavaink, könyeink csatornáin nem birjuk annak lelkünk mélyéig hatott tengerét* ! Ez nem egyéb, mint frázisok összehalmozása, ez dagály. Ilyen és ehhez hasonló ömlengések számtalan helyen fordulnak elő, melyek az egyszerűnek, a fenségesnek ellentétei. De nézzük most az egyes csoportokat, megtéve rövid észrevételeinket az egyes imádságokra is. Az I. csoport »közönséges, bármely halott felett mondható imádságok« általában véve gyengék, egyhangúak. Az I-ső üres, gondolat- és vigasznélküli; 11-ikban Isten öröklétének hite, a III-ikban az Istenben való bizodalom emelik fel a lelket; a IV-ik variatiója az I-nek, a kénytelen resignatió hangja; az V-ik elmélkedés arról, hogy Isten a mi örökségünk; a Vl-ik megnyugvás Istenben, mint atyánkban; a VH-ik, mely járvány idejére való kiválik az előbbiek közül ugy tartalma, mint kidolgozásánál fogva; szép a rettegés nyugtalanságából való felemelkedés arra a tudatra, hogy a csapás is Istentől jön, melyet követ az a hit, hogy Isten velünk van, mely megnyugvást, vigasztalást, sőt bátorságot ad. Ez általános imákban, mert az alkalmiság hiányzik, jó formán semmi változatosság nincs, holott ezeket is lehetett volna gondolatbőséggel változatossá és tartalmassá tenni. II. csoport gyermekek, ifjak felett. Itt már szép, megragadó imádságokkal találkozunk, itt kifejezésre jutnak: érzés, szivmelegség, a bánatos kedély hullámzásai, az ékesszólás alakjai, megrázva és felemelve a lelket a vigasztalás forrásához. 1-ső. Szépen van festve a szülők bánatos panasza, aztán a megnyugvás az Ur bölcseségében, szép hasonlat: »oh midőn egy virág hervad el stb.« (21. I), megkapó részlet: »még ha sirunk is fájdalmunkban, könyeink nem zúgolódásnak, hanem a keresztyéni megnyugvás mellett is fájó szivünknek kipatakzó érzelmei s a szeretetnek forró zálogai* (22. 1.). 2-ik. Hasonló szép az előbbihez, gyönyörűn festi a sziv hánykódását és azon psychologiai mozzanatot, hogy a szeretet nem hiheti meghaltnak a kedves gyermeket és ugy szeretné fölkelteni. De az ilyen kérdés: »vájjon sirjunk-e jó atyánk*, itt felesleges és visszatetsző; de a megnyugtatás sem eléggé teljes, nem emeli ki eléggé azon hitet, ami egyedül adhat csak vigasztalást, hogy t. i. csak a test halt meg, de a lélek él. 3-ik. A lélek kétségeire, melyekre nem felel a koporsó, az élet, a tapasztalás, a természet, okosságunk és szivvágyunk is csak homályosan sejt, megfelel Isten, kit Jézus vallásából gondviselő atyánknak ismerünk. A megfelelés igazán szép, meggyőző és megnyugtató. Ez ima tartalmilag egészen evangéliomi, keresztyéni, kitűnő szép. 4-ik. Kezdete bármely imához illő általános közhelyek elmondása, messze távolról tér rá a felfogadott gyermek halálán kesergő nevelő-anyának fájdalmára, de megnyugvást, vigasztalást nem ad a teljesített és teljesíteni szándékolt jó akaratnak tudatában és abban, hogy Isten előtt kedves dolgot cselekedett, mert az elhagyott gyermekben Jézusnak gondját vette fel. 5., 6-ik. Egyik a másiknak változata, egyszerűek. 7-ik. Kezdetén az ellentét szép, de tovább tűlsok lenne az esemény elbeszélése, Jób példájának felhozása alkalmi, de hiányzik végéről a megnyugtatás, vigasztalás. 8-ik. Magasan szárnyaló, megkapó kezdet, de a »máskülönben* bekezdés után (mely szó Ízléstelen) lejebb hangolódik, majd ismét fölemelkedik ódai magaslatra. Megragadó fenséges ima. 9-ik. Sok ismétlés, pleonasmus miatt túlságos hosszú, de magasan járó és a halhatatlanság boldog hitével megnyugtató. 10, 11-ik. Alkalmi általánosságokban mozognak. 12-ik. Dagályos, pleonasticus, sok epithetonnal, a szóözönben majdnem elmerül a tartalom ; hosszú, fárasztó mondatok (74. 1), erőltetett képek és hasonlatokba fenszárnyaló hang üres fellengősséggé válik. 13-ik. Jó alkalmi. 14-ik változata a 24. lapon levőnek. III. csoport a) férfiak felett. Általában ezekről is elmondhatni, hogy tartalmas, magasan szárnyaló imák; de hosszadalmasak bennök a reffexiók és életrajzi elbeszélések, 1., 2., 3, 4-ben csaknem ugyanazon gondolatok: Isten nagysága, a mi semmiségünk érzete, életrajzi részek, meghajlás az isteni végzés előtt, ez a gondolatmenet, mely az alkalmiság szerint változik. Csak kedvenc szavajárása: »nem perlünk Uram veled* minduntalan előfordul (89., 98., 99. stb. stb. 1.), mely bár bibliai szólam, de annyi-