Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-09-22 / 42. szám

váljék. Iskolai építkezésünkben, szertárak, gyűjtemények, tornacsarnokok, hivatalos helyiségek berendezésében a mindinkább fokozódó követelmények szerint kell eljárni, a népesség számának szaporodása s átlagos műveltségének emelkedése, a középiskolai alsó osztályok mind nagyobb tulnépességét, ezzel kapcsolatban párhuzamos osztályok felállítását hozzák magukkal, míg a felső osztályok népessége távolról sem fog hasonló arányokban növekedni, mert a 4—6 gimnáziumi osztályú előképzést igénylő ipari, kereskedelmi s hasonló pályák s iskolák mind erősebben fogják az idáig jutott tanulóságot levezetni, ami különben az életpályák választásának egészségesebb irányára, a társadalmi munkamegosztás helyesebb fejlődésére mutat, s a közgazdasági kultura javulásával áll kapcsolatban. E sokszoros tennivalóval szemben az eddigi alapok s erők elégtelenek, a protestáns áldozatkészség forrása, ha nem apadt is ki teljesen, sőt olykor erőteljes sugárban szökken fel, de nem elég bővizű ahhoz, hogy eloltsa ezt a nagy szomjúságot; az ágostaiak most teremtik csak a közalapot, a reformátusok is csak a kezdetén vannak a nagy munkának, de meg hiszen az iskolaügy nem kizárólagos feladata a protestáns egyházaknak, s ezt az alkotást bizonyára lefoglalják: a papi szegénység, a kisebb egyházak szegénységének gyógyítása, a lelkészi nyűg- és gyámintézet rendezése, a belmisszió s evangelizáciő, előbbutóbb a protestáns szellemnek terjesztése, a protestáns érdekek megvédése egy jól organizált politikai s népies sajtó segélyével s még az iskolaügy terén is ott látjuk a népiskolák kevés számát, sok helyen csekély fejlettséget, a kevés tanítót, a szegény, földhöz ragadt szegény tanítókat, a tanítói pályákra lépőkben már erősen mutatkozó hiányt. Valóban inkább a megdöbbenés lesújtó, mint az önbizalom felemelő érzetével állhat meg a protestáns ember e teendők óriás halmaza előtt, melyek mindenike pedig olyan, hogy megoldatlanul hagyása felekezetünk lejtőre jutását, dekadenciáját eredményezi. Már most is látjuk, hogy kisebb javadalmat igérő iskoláink vagy csak még nem képesített egyéneket nyerhetnek meg, kik között bizony akárhány olyan is van, ki soha sem fogja az oklevelét megszerezni, hanem 2—3 évenkint vándorol intézetről intézetre, mindenütt csak addig maradván, ameddig a középiskolai törvény adta szabadalom szerint oklevél nélkül maradhat; vagy egyátalán nem is akad pályázó s az iskolai év elején kétségbeesve kell az elöljáróságnak kapkodnia. Sőt ma már ott állunk, hogy a legelőkelőbb protestáns iskolák pályázata is meddő, vagy félsikerü marad. Az állami intézetek itt is, ott is, ma is, holnap is, elhódítanak egy-egy jobb tehetséget az ifjabbak közül, az egészen ifjú nemzedék pedig már legtöbbnyire csak kényszerűségből megy felekezeti intézethez — tisztelet a kivételeknek. Az alkalmazott tanerők körében néhol szinte az egészségtelenségig megy a folytonos változás, jövés, menés, fluktuáció. Némelyik középiskolánk tanári kara, némelyik tanszék előadója majdnem évről-évre változik. Felsőbb iskoláink körében is van elég égető hiány. Theologiai karaink tanerőit szaporítani volna kívánatos, a bölcsészeti kart minden protestáns főiskolán 1—2 előadó képviseli, jogakadémiáink pedig már 1 — 2 év multán csak ugy lesznek fentarthatók, ha a rendes jogi tanszékek száma 8-ra emeltetik. Eperjesnek, Szigethnek, Kecskemétnek tehát hárommal, Debreczennek kettővel, Sárospataknak egygyel kell szaporítani a rendes tanszékeket. Az is természetes és közel fekvő dolog, hogy az akad. tanársághoz nem lesz elég a jogon egy egyszerű, mai nap tudományos értékében erősen megfogyatkozott doktori oklevél, hanem, mint a legújabb miniszteri tervezet is kívánja, az egyetemi magántanári fokozat lesz a jogtanárság természetes minősítése. S vájjon fejtegessem-e az akad. tanári fizetések és nyugdíj kérdését? Vájjon bizonyítsam-e, hogy annak csekélysége, emennek majdnem teljes hiánya ez intézeteknél is előbb-utóbb a tanerők minőségbeli hanyatlására vezet, pedig ennek sokkal inkább emelkednie kellene. Vájjon nem intőjel-e az, hogy kitűnő készültségü, fiatal protestáns jogtanár aljárásbirói vagy alügyészi, biztos előmenetelt, tisztes nyugdíjat igérő állásokért hagyja oda pályáját? Nem lehet a protestáns ifjút a világtól légmentesen elzárni, nem lehet megtiltani, hogy ne vágyjék biztosított független anyagi élet után, hogy szemet hunyjon a társadalmi élet követelményei, a jól rendezett viszonyok kellemei iránt, hogy ne fájjon neki az, ha szegénysége miatt tudományszomját ki nem elégítheti, sőt övéit is nélkülözni látja s megfogja a protestáns tanárok többségének átkos hínárja: az eladósodás. S itt még távolról sem végeztem be a megoldandó feladatok elsorolását. Bizonyára, a reformált egyház tanítóképzése is uj meg uj áldozatokat követelne, de annyi bizonyos, hogy az ág. ev. egyház tíz tanítóképzőjében még több vár megteremtésre, pofásra. Hivatkozom e tekintetben a miniszteri jelentésre, hivatkozom a te gyűlési tudósításodra, mely szerint az eperjesi tanítóképzőben, hol két kitűnő, általunk jól ismert erőre nehezedik a munka és felelősség oroszlánrésze, nincs negyedik évfolyam s nincs gyakorló iskola. S a tanítóképzésnél sem lehet megállanunk. Ott van a nőnevelés határtalan mezeje, az egyszerű népiskolák mellett a közép- és felső leányiskolák, melyek hivatva volnának a protestáns anyák eddigi műveltségbeli felsőségét megőrizni, vallásos szellemüket emelni s az apácaiskolák prozelitáskodó s a fogékony leányi lelket középkori ideákkal megtöltő üzelmeit ellensúlyozni. A magyar protestántizmus jövőjének jelentékeny része a magyar protestáns anyák kezébe van letéve, első rangú kérdés tehát, hogy ezek hol és hogyan nyerik nevelésüket és taníttatásukat? Afelől nem lehet kétségünk, hogy az itt csak nagyjából elsorolt áldozatok meghozatalára, e feladatok megoldására a protestáns egyházak mindenike képtelen a maga eszközeivel. Ezért mondta egy kitűnő protestáns Írónknak egy előkelő kath. ember, hogy a protestantizmust odahagyják a tehetségek. Világi uraink is gyakran csak azt a fényt és befolyást óhajtozzák, melyet egyházuk reájuk sugároz, de, legalább az anyagi áldozatokban, magasztos viszontszolgálataikat igen gyéren látjuk, s néha nagynevű, nagy vagyonú férfiakat ünnepelünk teljes lelkesedéssel, anélkül, hogy Ők nevükhöz, vagyonukhoz méltó alapítványokkal örökítenék meg nevüket egyházi aranykönyvünk örökemlékezetü lapjain. S ha mindez igaz, akkor vagy le kell iskoláinkról vagy azok nagy részéről mondanunk, de mert a protestántizmus a felvilágosultság, az emberi magasabb művelődés gyermeke s folyton abból táplálkozik, ez az öngyilkossággal volna egyenlő; vagy néznünk kell lassan, a fatalizmus lemondásával, nyugalmával, mint szárnyal tul először a tanügy terén, aztán mindenütt a haladó idő, mint sorvadunk össze lassankint valóságos belső elvérzés miatt; vagy el kell fogadnunk azt a kezet, mely ha nem is ellenszolgálatok nélkül, de alapos segélyt hajlandó nyújtani s melytől bizonyos határig e segélyt követelni is van jogunk: el kell fogadnunk az állam segítségét iskoláink javára. A protestáns egyház iskolái által az állam közérde-