Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-09-15 / 41. szám

Isten meg akarta ismertetni magát az emberrel, s ezért adta eléje a törvényt. A jó és rossz tudása fájának gyümölcsét sem érinteni, sem Ízlelni nem szabad, mert ha az ellen vét, rögtön halállal hal. Ebben a parancsban vagy törvényben volt letéve az ember Istenhez való viszonyának alapja. Ha a törvényt megtartja: Istennel él, őt megismerheti; ha vét ellene: Istenhez való viszonya bizonyára megváltozik. És megváltozott. A kigyó megirigyelte az ember boldogságát, s Ádámnak és az asszonynak tanácsolta, hogy mivel Isten azért tiltá el őket a fától, mert uralmát féltette, egyenek a gyümölcsből; Istenhez hasonlók lesznek, azaz: ismerni fogják a jót és roszszat. . . s a szerencsétlen asszony hitt a sokat igérő kígyónak, szakított a gyümölcsből, s a férfinak is adott, aki engedett, s megtette azt, amitől egy férfi sem vonakodott volna az asszony kedvéért. Arra a kérdésre, hogy miért engedett az asszony a kígyónak, s a férfi az asszonynak: abban találja az alapot, hogy az ember testből és lélekből áll. E kettőnek egymáshoz való viszonya adja meg a kulcsot arra nézve: miért lett a törvény megszegve. Az emberben a test és lélek külön-külön megtartá a maga természetét. A lélek a halhatatlan lényekkel közös, a test és élet a halandókkal, mivel Isten ugy akarta; s ezt elég volt akarni. A lélek szereti az igazságot és féli az istenséget, mint a kinek lényegéből veszi az ismeretet; a test a maga eredetére hallgat, a, sárra, a testiségre s ezeknek tulajdonait követi, ugy, hogyha az embert össze akarjuk valamivel hasonlítani, semmihez sem hasonlít jobban, mintha a sártömeget állítjuk a legragyogóbb csermelyhez. De valamint ez is csak először tiszta a maga folyásában, azután zavarossá lesz ugy, hogy többé azt sem lehet várni, hogy megtisztuljon, csak ha a sártömeg leszállott: ugy vagyunk az emberrel is; a lélek tiszta, ragyogó csermely, mely magából az istenségből csergedez, s ezért szereti az igazságot és jóságot, ezért küzd értök annyira; hogyha a test otromba tömegén át vizsgáljuk, olyan, mint az angyalok, nem találunk benne semmi rútat, zavarost, vagy tisztátalant ; a test sár, földből . vétetett, s mihelyt a lélekhez kerül: a tiszta forrásba sertés merül. S ha már a lélek a maga természeténél fogva tisztán látna valamit, s kétlekedés nélkül örömmel követné: akkor a sártömeg, mint valami leereszkedett köd miatt, homályosan látja, s a sárnak terhe, mint valami bilincsek által lekötve tartatván: kénytelen az igazságot elérni, mint a hogy Tantalus nem tudja megfogni az almát. Test és lélek örökös harcban állanak egymással. Mindkettő saját természetét követi. Emez az Isten felé szárnyal, amaz a porba* süly ed, honnan eredetét vette. A testnek ama természete, mely a lélek ellen tör, volt oka annak, hogy az első ember áthágta a törvényt. A testben van meg az alap a bűnre. Ebben a világi természetű részünkben, mely tunyaságra, fásultságra, vakságra és esztelenségre hajlik, mely az érzelemnek és léleknek ellensége, mert földből lett. Ellene tör a léleknek, mely világosság, tisztaság és ártatlanság után sovárog, mely szereti az igazságot, mivel isteni természetű. A küzdelem oka a test természeti mivoltában gyökerezik, mely magamagát inkább akarta követni, mint urának és parancsolójának az akaratát. A test önmagának szolgál, magát jobban szereti, mint az Istent, önszeretet ez az eset, a bűn természete, tehát oka is, mert az ember természeténél fogva önmagát szereti. Ez volt oka annak, hogy Ádám az Isten akaratának kijelentését, a törvényt áthágta, a bűnt elkövette. Törvény volt adva az embernek, s ezt a törvényt Önszeretetből megszegte, s ez által bűn állott elő. Ez a bűn olyan természetű, hogy annak hatása alatt az ember Istentől egészen eltért, nem ismerheti meg Őt; s a bűn aztán ápolja továbbra is azt az okot, melyből maga is előállott, ápolja az önszeretetet, melyen kívül más nincs is az emberben, hiszen az ember mindent önszeretetből művel. Tehát a bűn oka nem Isten, hanem az ember, mert az ember által lett az Istentől adott törvény a bűnnek okává. A törvény üdvre volt adva, de az ember kárhozat okává változtatta. S ha talán maga a törvény, mint ilyen, lett volna is a bűn oka, még akkor sem Isten a felelős a bűnért, mert a törvény nekünk törvény csak, istennek nem törvény; ki adhatna törvényt annak, aki a legfőbb? Sem az embernek, ugy, a mint van, a teremtése, sem az embernek adott törvény nem szülte a bűnt, hanem az ember, mint teremtmény, az üdvre adott törvényt bűn okává tevén: maga lett a bűn oka az önszeretet által, mely a test-szavára hallgatva, a lélek intelmét nem vette figyelembe. Zwingli szerint Isten nem határozta el előre, hogy az ember elessék, hanem az ember ugy volt teremtve, hogy eleshetett, sőt el kellett esnie, mert ezáltal az ember odajutott, a hova a törvény megtartása által jutott volna, azzal a különbséggel, hogy most már bűnbe esett. Bűnbe kellett esnie, mert természete, melyet a teremtéskor nyert, erre unszolta, de meg mint a teremtés, ugy a váltság is öröktől fogva el volt határozva, mert Isten az emberben előre jelezte az ő fiának a megjelenését. A teremtés és váltság gondolata az istenség örök, s végetlen bölcseségében együtt volt, s együtt nyilvánult az emberiség életében, mert előre tudta, hogy a test és lélek vegyületéből álló ember a neki istenismeretre juthatás végett adott törvényt meg fogja szegni, s igy szüksége lesz a váltságra. A bűneset következménye a halál, de amely nem rögtön következett be, mert nem testi halálról volt szó, hanem a lelki halálról, amely beállott azonnal, midőn Ádám az almából evett. Ez a lelki halál nem más, mint a bűn, amely halál a testinél annyival veszedelmesebb, hogy nagyobb az ok, s mert e halál oka a testinek is. Ádám halála nemcsak testi, hanem elvesztése a benne lakozó, uralkodó vagy vezérlő isteni szellemnek, elvesztése az emberi természet eredeti jó oldalainak. Az első emberre a törvény áthágása testi és lelki halált hozott, s mindkét halál a bűn eredménye, mely a törvényszegésből származott, s e kettős halál közös sorsa az emberiségnek, mert Ádám az ő engedetlensége által a bűn rabja lőn, s e sorsban mi is mindnyájan osztozunk. Igen, mert mi mindnyájan Ádám utódai vagyunk, aki testi halált is szenvedett, melynek mi is alá vagyunk vetve. Mikor Ádám a maga hasznát keresve, egészen testté vált, s ha testté lett, halottá is lett, mert testté lenni annyi, mint halottnak lenni Ha Ádám halott volt, nem lehet fölfogni, hogy élőt nemzhetett volna, aki a halálnak alá ne volna vetve. Mint ilyenek testiek vagyunk, s mint testiek, a lélek ellen küzdünk, s ez a mi bűnünk, amely bűn nem eredendő bűn, hiszen mi, mint utódok, a törvény ellen nem vétettünk, hanem igenis betegség az, melynek hatása alatt a test szolgái vagyunk, s mint ilyenek, az önszeretetnek vagyunk rabjai. Ámi bűn bennünk, az nem egyéb, mint a romlott test hibája, mely a maga folytonos önszereteténél fogva a szellem ellen tör. Bűnösségünk testi voltunkban áll, de ez nem bűn, hanem betegség, melyből csak a Krisztus gyógyíthat ki, ki azért küldetett az atyától, hogy a testiekből lelkieket, a halottakból élőket teremtsen. •Christologiája Krisztust, mint tökéletes Istent és tökéletes embert rajzolja, kiről hiszi és tanítja, hogy Istennek fia emberi testet vett föl, ki Isten volt öröktől fogva, s ember lett az időben. De azért nem két személy, s a kél