Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-09-15 / 41. szám

természet nem ugy lett, hogy egyik a másikból állt volna elő, vagy e kettő vegyítve volna, hanem mindkettő ugyanaz maradt, s a személyi egység e különbség által nem szűnik meg. Mint Isten és ember fia, »emberi természete szerint szenved, isteni természete szerint bűnbocsánatot szerez«. Istennek kellett lennie, különben nem tölthette volna be a reményt; embernek, különben a dicsőség, a magasztosság rémületbe ejtette, bátortalanokká tette volna épen azokat, akikért jött. Mint Isten tehette azt, hogy az embe -rek reményeit táplálta, erősítette, mint olyan, ki betöltheté isteni hatalmánál fogva még a reményeket is; csak mint emberhez közeledhettek a tanítványok, az ügyefogyottak, mert testvért láttak benne, ki megosztja velők mindenét, ki kedvességével, barátságával, jóságával, szenvedéseivel csak olyan, mint más ember. Mint ilyen volt képes elvégezni azt a munkát, mely az emberiség megváltására vezetett. A puszta istenség nem lett volna alkalmas, mert attól úgyis elpártolt az emberiség; a puszta ember még kevésbé, hiszen ennek semmis volta mit sem Ígérhetett. Krisztus, a tökéletes isten-ember, munkája által lehetett, s lett is a mi igazságunk és váltságunk. Ő az, aki az embert az önszeretet, eme közös betegség hatalma alól fölszabadítja, aki a törvényt, a bűnt föloldja és pedig az által, hogy a szeretetet lépteti életbe, mert a szeretet a törvény megszüntetése. A törvény nem átkoz már többé bennünket, mert Krisztus lett értünk átkozott, midőn keresztre adta magát. Szeretet és kegyelem az, amit Krisztus munkája adott, mert már nem vagyunk többé a törvény, hanem a kegyelem alatt. Ha eddig a törvényátok uralma alatt voltunk, nem lehettünk a kegyelem alatt, ha pedig a kegyelem alá jutottunk, nem lehetünk a törvény átka alatt. Felszabadultunk a törvény alól, midőn a törvény félelme helyére a szeretet lépett, mert midőn Isten ugy szeretett minket, hogy saját fiát adta érettünk: vájjon nem mindnyájunkért jött-e el ? Azért küldé saját fiát érettünk, hogy bűneinktől megszabadítson, s örököseivé tegyen. E szabadulás a Krisztus vére hullásával történt meg, mert Krisztus vére veszi el a világ bűneit is, mert ő a bárány, ki nem egy embernek, vagy egy századnak, vagy egy népnek vette el bűneit, hanem az egész világnak utat mutatott a maga halálával, mert a legártatlanabb volt, s mert örök Isten volt; s amikor ártatlanságát adta érettünk, nem lehetett, hogy ártatlanságának jutalma egyúttal örök is ne legyen, s ebből következik, hogy nemcsak azok, kik akkor éltek, mikor ő meghalt, nyertek szabadságot, s nemcsak mi, kik a kegyelem eme reménységéhez később jutottunk, nyertünk szabadságot a puszta keresztség által, hanem egyúttal zálog is az örök időre arra nézve, hogy Istenhez jutunk, mert amint a mienk lett, ugy a mienk is maradt, hogy általa minden időben Istenhez jussunk. Krisztus a kegyelem közvetítője, ő szerezte azt meg számunkra az által, hogy az eredendő betegséget vérével eltörölte. Krisztus és a kegyelem egy. Aki a Krisztusé, azé egyúttal a kegyelem is. Ő az egyedüli cél, ő az üdvösség oka; az ő érdeme oly nagy, hogy rajta kívül lehetetlen Istenhez jutni, mert ha más út is vezetne hozzá, semmi szükség nem lett volna, hogy Krisztus meghaljon. Ő az emberiség számára a kizárólagos váltság és kegyelem. E kegyelmet a hit biztosítja az ember számára. E hit az, mely az emberiség üdvének, boldogságának alapját képezi. E hitet is Krisztus adta nekünk. Az ő benne vetett hit által ujjá születünk, s e megujulás abban áll, hogy lelkünkben megváltozunk, a változás pedig az, hogy míg az első ember nem ismerte Istent, mi ismerjük őt. A ki benne hisz és bízik, az az üdvöt megnyerte; meg, mert Krisztus váltságunk ára, áldozat bűneinkért, elégtételünk, igazságunk, életünk, szentségünk, kapu s út Istenhez, üdvünk s örök életünk záloga, megváltó, közbenjáró, engesztelő, ki által utat nyertünk Istenhez, kinek halálában bűneink meghalnak és elenyésznek, vezére és kormányzója életünknek, ki Istentől, az atyától nemcsak azért küldetett, hogy megváltó, hanem hogy elöljárónk s vezetőnk is legyen utunkban, hogy megvetvén mindent, az ő nyomait kövessük, s reá függesztvén szemeinket, tántoríthatatlanul utána járjunk, szívesen viseljünk érte még gyalázatot is , hogy igy hasonlók legyünk Isten fiának képéhez, kik megvetnek minden istentelenséget, s gonosz vágyakat, sőt önmagukat is megtagadják; hordozzuk az ő keresztjét, mint halálának részesei, megöljük a testet, mely e földnek szolgál. Krisztus nem festett kép, nem is vésett munka, igy nem is halott, hanem élő s ható példa, mely él, megjelen s igazán működik a hívőkben, nála nincs tökéletesebb, nincs absolutabb, aki tehát benne hisz és őt követi, az megnyerte az üdvöt. A hit Istennek a lelkéből van, s az erő. világosság és bizonyosság. Erő, világosság és bizonyosság a lélek számára, hogy ismerje azt az egy igaz Istent, ki egyedüli üdve s boldogsága, aki egyúttal olyan gazdag, hogy mindene van s mindenre képes. E hitből van az újjászületés, s származnak a jó cselekedetek. Jó cselekedetből nem származik hit, hanem hitből jó cselekedetek. A hitnek kell lenni a cselekedetek forrásának; ami nem hitből van, bűn az. Akik Isten akarata szerint tesznek, már cselekedeteikkel mutatják, hogy el vannak telve Istennel. Ahol hit van, ott van cselekedet is, mint ahol tűz van, meleg is van, ahol pedig nincs hit, ott a cselekedet sem cselekedet, hanem hiu utánzása a cselekedetnek. A hit és keresztyén vallás egy, mert a keresztyén vallás a hivők lelkében érzett dolog, mint az egészség a testben; erős bizalom Istenben a Krisztus által, s ártatlan élet Krisztus példája szerint. A vallás vagy hit nem eszköz arra, hogy saját lelki szorongásait, s bűntudatát eloszlassa az ember; sem arra, hogy saját üdvét keresse, s mennybe jutását biztosítsa általa, hanem a legmagasabb emberi rendeltetések teljessége, s eszköz, mely minden emberit isteni szellemmel itat, s az életet minden oldalról és minden tekintetben örök tartalommal tölti meg. A hitben van üdvünk, a hitetlenségben kárhozatunk. Ez üdvöt biztosító hitnek alapja az evangéliomban van letéve, amelynél nincsen becsesebb, amely fölötte áll mindennek, ugy hogy aki az evangéliommal valami mást egyenlőnek tart, vagy annál többre becsül: téved s nem tudja mi az evangéliom. A reformátor szerint csak az kegyes, kit Isten igéje táplál, erősít és bátorít. Az Isten igéje csalhatatlan, tökéletes igazság, melyet az igazság lelkének s a hit világának vezetése mellett kell magyarázni, s ahol nem értjük, ott a hiba nem az igében, hanem saját eszünk homályos voltában fekszik. Az a könyv, melyben az ige foglaltatik, egy mérhetlen tenger, egy mező, melyet még senki sem mért föl kellőleg, s a melyen annyi század annyi nagy szelleme gyakorolta magát. Az evangéliom az a fék és kötél, mely mindent igazgat és irányít. Az evangéliom által van a Krisztus nevében a bűnök bocsánata. Az hajtja a hivőt arra, hogy bűneit beismerje, s hitével a megváltóhoz ragaszkodjék. A bűnbánat nem mossa el a bűnt, hanem csak a Krisztusban vetett hit.. Az ige hirdetésére rendelt intézmény: az egyház, melyhez, mint láthatóhoz, mindenki hozzá tartozik, még az is. aki lélekben nem keresztyén, azonban az ilyen Krisztusnak nem jegyese, hanem csak az, mely Krisztusban, az Isten fiában vetett erős hiten alapul. Ez az elválasztottak egyháza, melyben nincsen osztály, s nincsen folt, mert Krisztus vére lemosta, hogy drága jegyese lenne neki. Ez a lát-