Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-01-28 / 4. szám

erre engedélyt nyertek. (E címen szintén nem ismerek közgyűlési tagot.) Eddig a törvény. Már most tegyünk egy kis számítást. Az erdélyi közgyűlésnek van összesen 303 tagja, kik közül az a—e) pont alattiakat, tehát (főgondnok = 6, közjegyző és közügyigazgató = 2, igazgató tanácsosok = 10, egyházmegyei éscollegiumi gondnokokéi 10.tanárok^50) összesen 178 tagot, maga a kerületi gyűlés választja. Ugyebár szép képviseleti elv nyilvánul itt, hol 303 tagból 178 tag maga a testület által van választva — a tiz igazgató-t tanácsos kivételével — élethossziglan, a megújításnak minden reménye nélkül? Szép képviseleti elv, hol maga a testület egészíti ki óriás többségben önmagát? Kit képviselnek ez urak? A hivatalt, melybe becseppentek s melyben némelyek soha semmit sem tesznek. De ott van még a fenmaradt 125 hely, ezzel sokat lehet még segíteni a dolgon. De ne siess, kedves magyarom! Nem szabad elfeledni a 19 egyházmegye esperesét és jegyzőjét, akik hasonló képen hivatalból tagjai a közgyűlésnek, s csak annyiban esnek más szempont alá, hogy ezeket az egyházmegyék közgyűlései választják, (tehát ezeket sem a gyülekezetek presbyteriumai), s igy hivatalukon kívül is látszanak még valamit képviselni. De a való igazság az, hogy az erdélyi ev. ref. egyházkerület közgyűlésének 216 hivatalos tagja van, s csak 89 választott, kik közül 72-őt választanak a presbyteriumok, s 15-öt a tanítók. íme, ide zsugorodik az erdélyi egvházalkotinány képviseleti elve, melylyel a mi hivatalosaink annyiszor dicsekednek. így állunk tehát a képviselet fennen hangoztatott elvével De hát a törvény híres 9. §-a azt mondja: az erdélyi egyházkerület »részére föntartatik a jog, hogy alkotmányát jövőben is a képviseleti rendszer elveivel összhangzóan tovább fejleszthesse«, s ha van hiba, lassanként helyre lehet hozni. Tovább is fejleszti, helyre is hozza. Tudvalevőleg a szászvárosi, zilahi és sepsiszentgyörgyi gimnáziumok állami segélyezést élveznek, melynek arányában a kultuszminiszter nevezett ki ezen iskolákhoz tanárokat. Mit tettek ezen iskolák? kérelmeztek a kerületi közgyűléshez, hogy ezen tanároknak is adja meg a közgyűlési tagsági jogot: s az készséggel megadta, csakhogy a képviseleti rendszer elveivel összhangzóan fejleszthesse tovább egyházalkotmányunkat. Már most kit képviselnek ezek, ha nem csak önmagukat? Talán a minisztert, a ki őket kinevezi ? Megjegyzendő, hogy ezen furcsán összeállított »képviseleti alapon« szervezett közgyűlésben mindenkit képvisel valaki, csak a papokat mint papokat nem. Az elv szempontjából nem kifogásoljuk; de hogy épen rajok nem gondoltak, az jellemző. És itt még az a furcsaság is felmerül. hogy e miatt nem ők zúgolódnak, hanem az officiozusok. Hogy a presbitériumok több papot választanak képviselőnek, mint világít, igaz; de előbb nem igy volt. Ámde a paritást épen fenn ütik leginkább. Persze jó volna, ha egyik igen befolyásos igazgató-tanácsos akarata teljesülne, ki többek előtt mondotta ki: »mégis alkalmatlan emberek ezek a papok! Mindenbe szeretik beleütni az orrukat. Nem tudnak otthon ülni és hallgatni ?« Így állunk a képviselet elvével a valóságban. Mennyi nemes hévvel, mennyi szent lelkesedéssel, mennyi megdönthetetlen érvvel megirott cikk jelent meg e lapban egyházalkotmányunk presbyterialis alapelve mellett. Igen helyesen. Hiszen mindannyian örökké mint szent igazságot hallottuk hangoztatni a kálvini egyház örök elvét, hogy »a legkisebb gyülekezet is élő egység»A kálvini egyházfogalom szerint az egység a kiválasztottak serege: a presbyterium a lelkészszel élén«. — A kálvinista egyházközség, és annak élő lelkiismerete a presbyterium kell, hogy egyházi alkotmányunk alapja legyen, ha hűtlenek lenni nem akarunk a reformáció, illetőleg az ős keresztyénség alapelveihez. Itt valósul meg a keresztyén hitélet. Az egyes e hitélet mezején magában érzi a keresztyén életelvet megvalósulni. De ő élő valóság óhajt lenni. Hogy magát érvényesítse, ebben találja munkássága ösztönét. És e valóban élő, munkás egyháztagokból alakul meg a szabad kiválasztás utján a presbyterium, a mely aztán az egyházközségi hitélet, jogélet és anyagi élet középpontja lesz, a felsőbb egyházi szervezetnek pedig élő alapja vagy gyökere. — S ha munkássága eredményét látja, önmagának mind intensivebb kifejtésére érez ösztönzést, de egyszersmind azon eredményekhez, mint sajátjához ragaszkodik, azt fentartani és fejleszteni szent kötelességének tartja. Mert nincs semmi inkább lelkesítő, inkább tettre, áldozatra ébresztő a közdolgokban, mint e gondolat: az enyém; de evvel szoros eszmei összefüggésben van e kívánalom: önrendelkezési jog; vagyis a sokat hangoztatott autonomia. De hát beszélhetünk-e még Erdélyben egyházközségi autonómiáról? Igen annyiban, hogy az egyházközségnek, a presbyteriumnak joga van terhet vállalni, áldozatot hozni, tenni, munkálni; de a munka gyümölcsei felett rendelkezni semmi. A legminutiozusabb kiadások felett való rendelkezés az egyházmegyei tanács és az egyházkerületi igazgató-tanács hatáskörében áll. Valóságos gúnyja az autonómiának, mikor a presbyteriumnak egy hitvány disznóól, vagy tyűkketrecz megcsináltatásának engedélyezéséért hosszú instanciákkal Pontiustól Pilátushoz kell futkosnia. Az esperesi számok ezrekre, az egyházmegyei tanácsoké 5—800-ra, az igazgatótanácséi több ezerre hágnak; az egyházmegyei és egyházkerületi közgyűlések pedig nagyobb részint az egyházmegyei és egyházkerületi igazgatótanács helybehagyó közegeivé válnak, melyek határozatai ellen még csak szólani is heresis. Persze ez hivatalok, igen sok hivatalok felállításába kerül. Nem régen volt e lapokban említve, hogy a központi kormányzás évenként 14- ezer forintot nyel el. Az egyházmegyék administrálása 500—1200 fontba kerül; de ha a tizenyolc anyaegyházbeli egyházmegyét veszszük csak átlag 600 forinttal = 10800 forint, a központival együtt 25000. Ez okon nő az egyházakon a teher, a zúgolódás, a panasz. S minthogy a folyton növekedő terű alatt roskadoznak az egyházközségek, s a szorosan keresztülvitt elvnél fogva, hogy minden jog fenn van s alul csak a kötelesség teljesítése marad, naponta mindinkább-inkább terjed a közöny. E sorok irója még azok közül való, kik a presbyterium nélkül az egyházközség dolgait igazítani nem szereti. (Mert fájdalom, olyanok is vannak már az ujabb keletű lelkészeink között, a kik dicsekesznek, én vagyok a presbyterium, s a hivek kötelessége az engedelmesség.). De másfelől mindig igyekszik kötelességénél fogva a fensőbb rendeleteknek is eleget tenni. Egyszer tapasztalni kezdette, hogy egyházközsége egyik legszorgalmasabb, leglelkiismeretesebb és buzgóbb presbytere kezdi elhanyagolni a gyűléseket. Egyszer mégis csak eljött. Persze mindjárt tudni kívánta, hogy mi a gyakori elmaradás oka? S mi volt a felelet? »Hagyja el tiszteletes uram; hiszen nekünk már semmi egyéb tenni valónk nincs, mint a felsőbbeknek engedelmeskedni; nincs szükségünk nekünk maholnap presbyteriumra.« Egyszer esetleg olyankor mentem egy barátomhoz, hogy ott volt az esperesi visitatió. A presbyterium teljes számban jelen volt. Az esperes feddőzik: ez a rendelet sincs egészen betöltve; im itt is fensőbb engedély nélkül 50 forint építkezés történt; nini. ismét nincs bekíildve a központba ez a begyült kamat; az itt meg