Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-09-15 / 41. szám

jellemző imát mond s ezzel az eskünek, a szentelésnek vége van. Most a 93 lelkész egymásután vonul el püspök ur előtt, ki mindenikkel kezet fog, mialatt a felszenteltek és a gyülekezet a CXXXV. zsoltár 1. és 12. versét éneklik: »Áldjátok az ur nevét, akik néki szolgáltok* és »Kik az urat félitek, szent nevét dicsérjétek«. Most már a püspök kibocsátja az ifjú atyafiakat az evangyéliom hirdetésére, a szt. sákramentomok kiszolgáltatására . . . Még egy ének: Szent vagy örökké atya ur isten! (76. dicséret mind a négy verse), végül a püspök áldást kiván a felavatott lelkészekre, az egész gyülekezetre s éneklés alatt a gyülekezet kivonul a templomból, a felavatottak felmennek vissza az egyházkerületi gyűlés termébe, hol méltóságos Yályi János főgondnok újból megnyitván a gyűlést, jelentést tesz a lelkészavatási ünnepély lefolyásáról. Főtiszteletü Kiss Aron püspök ur most már az egyházkerületi gyűlés szine előtt, nevében s megbízásából is elbocsátja egyházaikba a felszentelt lelkipásztorokat az evangyéliom hirdetésére, az egyházak kormányzatára. Azután Ferenczy Gyula krassói pap adott kifejezést egy meleg szívből áradó hatásos beszédben az örömnek és hálának a felett, hogy megengedte Isten érniök, hogy felesküdhettek azon zászlóra, melyre az ur Jézus Krisztus neve, hazánk és egyházunk szabadsága van felírva! . . . Vajha! — ime — hallották volna ez esküt a gyülekezetek is, mint kötelezték Ők el magukat, hogy e vallás igazságaiért készek munkálni és küzdeni a sírig! , . . Hálásak az Isten iránt, aki őket megtartotta; de hálásak a főiskola iránt is, amely őket nevelte . . . Ily érzelmektől indíttatva áldást kíván az egyházra, az egyházkerületre, a Mózesekre és Áronokra, a főiskolára, a püspök, főgondnok, esperesekre, hogy virágozzék az egyház és a főiskola az idők végéig . . . Ezen igen szépen, lelkesen előadott szavak hatása alatt rekesztette be az elnökség az öt nap óta folyton tartó egyházkerületi gyűlést. Peterdi Károly beregi esperes pedig jókivánatokat, üdvözlő szavakat intézett az elnökökhöz, akik e csaknem kiállhatatlan forró napokban, reggeltől-napestig, sokszor a késő éjszakáig helyükön kitartók voltak s igazságszeretettel és az anyaszentegyház érdekei felett őrködő éberséggel vezették a tanácskozásokat. Görömbei Péter. Izrael fia. Szegény zsidóasszony — a nap alig támad, Varrogat, varrogat egyetlen fiának; Hosszú kabát, feslett — szorgalmasan foldja, Nem ad újra bőven kicsi füszerboltja. Ingujjban az ifjú neki könyökölvén, Mormol egy nagy könyvből, az a régi törvény; Szegletes betűje csupa ákom-bákom . . . Lelke elméláz a rég elmúlt világon. Megnyílik látása búvár szellemének, Föltűnnek előtte a szakállas vének . . . Füst, láng csap az égre, meggvuladt az oltár . . . Méla búgó hang kel . . . megzendül a zsoltár. Ott elől a büszke, az a méltóságos, Hirdeti hatalmát a ragyogó város . . . Te vagy ur e földön, te vagy, uram Dávid, Libános ormától Edom pusztájáig! . . . »Hallod-e? menj, fiam — a boltajtó csendül . . . A dolog untalan kiesik kezembűi. Ne nézz oly sötéten, tedd meg a kedvemért! — Vigyázz, a tört cukrot sóval el ne cseréld.« Ámolyogva megy be a fiú a boltba, Ki s be jár untalan, keserves a dolga. Kész a kabát végre, megy ki az utcára Szekeret fogadni anyjának vásárra. Vasárnap templomra gyűlnek az emberek, Beleköt útjában a sok dévaj gyerek: »Hol a batyu, zsidó!? — messziről sivítnak — Gyere ide, adok fűzfavesszőt sípnak!* Odanéz a fiú büszkén, megvetően, Egy szava sincs reá csendes elmenőben; Szeme hogy elfordul, lelke messze szállott: »Nagy vagy óh Izráel, nagy a te királyod!* Gsengey Gusztáv. KÖNYVISMERTETÉS. Zwingli mint dogmatikus. Theol. magántanári vizsgára irta Tüdős István ev. ref. s.-lelkész. Ára 1 frt 20 kr. Trócsányi B. bizománya Sárospatakon. (Folytatás.) Anthropologiája következő: Isten az embert teremté a maga képére és hasonlatosságára. Az ember az a világon, ami Isten az embernek. Isten az emberi ész ura és parancsolója, az ember pedig a világ ura és pedig azért, mert Isten ugy akarta. Ha nem volna ember, puszta s árva lenne a mindenség; kinek ragyogna a nap; kiért lengedezne az enyhe szellő s a langyos nyugoti szél, talán a vad állatnak? Kiért volnának a vadak, ki számára lenne nyitva a föld ? Ilyen dolgok ura az ember, akit egyrészről testtel ruházott föl az Isten, másrészről lelket lehelt belé. Testet adott neki, mint olyannak, aki a testből álló mindenség feje; lelket, hogy az összes testi dolgok között ő legyen az, aki Istent ismerje, s vele viszonyban álljon. Ez az istenismeret és vele való élés vonta maga után, hogy az ember testből és lélekből van teremtve, mert, hogy az ember ember s nem angyal vagy állat, épen onnan van, hogy testből és lélekből áll. Ha csak lélek volna: angyal; ha csak test: állat volna. Isten nemcsak képére, hanem arra is teremté az embert, hogy benne mintegy előre jelezze azt a viszonyt, mely egykor Isten fia által volt a világra jövendő.