Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-09-15 / 41. szám

badságát, de igenis meggátolja azt, hogy a felekezetek közül egyiknek papsága sarlóját belevágja a más felekezet vetésébe s egyik felekezet a másiknak jogait lábbal tapodja. Én bizom nemzetünk jó géniuszában s erősen meg vagyok győződve afelől, hogy a törvényhozó testület megvédelmezi az állam szuverenitását bárhonnan jöhető támadás ellen s azon római katholikusoknak, kik ősidőktől kezdve következetesen küzdöttek minden idegen beavatkozás ellen, kik jó római katholikusok, de egyúttal jó hazafiak is voltak s az egyház és haza iránti kötelességeiket soha sem rendelték alá az egyház érdekeinek, kik a negyvenes években is férfias kitartással küzdöttek a reverzálisok ellen, ezeknek utódai most sem tévesztik szem elől az állam érdekeit, a felekezetközti béke fentartása szükségességét, s nem működnek közre azokkal, kik a reverzálisok korát akarják ujolag visszaidézni. De mert az is megtörténhetik, hogy várakozásunkban csalódunk, mert a törvény nélkül behozott jezsuiták nagyban működnek s oly irányban, mely nemcsak a protestantizmusra hozhat vészt, mert a leendő anyák is, kik egy uj nemzedéknek jelölnek majd irányt, papi befolyás alatt álló zárdákban nyerik úgynevezett magasabb kiképeztetésüket; és mert Zichy Nándor gróf határozottan kijelentette, hogy ugy a polgári anyakönyvek, mint a családi jog kodifikációjánál meg lesz az a főrendiházi többség, mely a klerikális törekvéseket támogatja s igy minden oly törvény alkotását megakadályozza, mely a klerikálisok tetszésével nem találkozik (s e kijelentésre suly fektetendő, mert Zichy gróf nemcsak a maga, hanem mindazok nevében beszél, kik a főrendiházban együtt tapsoltak és éljeneztek): mindezek intő jelek, éberségre, vigyázatra s arra intenek, hogy ha esetleg az állam meghajol a renitens papság előtt, ha az 1868. LIII. törvénycikket akár megváltoztatja, akár végre nem hajtja s igy annak megrontását lehetővé teszi: ez a reánk nézve kedvezőtlen helyzet minket készületlenül ne találjon s a bekövetkező, ránk nézve veszélyeket rejtő időszakban ott keressük a fentartó erőt, hol egyedül található az fel, hol őseink kemény megpróbáltatások idején keresték és föl is találták, keressük önön magunkban.« A jelentés vége így hangzik. »Részint közvetlen tapasztalatom, részint a hozzám hivatalosan beérkezett jelentések után igyekeztem híven feltüntetni az egyetemes ev. ref. magyar egyházunkat oly közelről érdeklő ujabb mozgalmat, melyet látszólag az alsóbb papság, a főpapság és a mágnások nagy része magáévá tett, s bár határozottan szabadságellenes és reakcionárius a mozgalom, mert az állam felekezetközi békét biztosító törvényének hatálytalanná — csakis deklaratívvá — tételével a lélekismereten uralkodó, azokra pressziót gyakorló klerikális beavatkozásnak a családi békét feldúló hatalmát akarja előtérbe helyezni . . . mégis a látszólagos szabadelvűségnek a gyenge látásuakat elvakító köntösébe öltöztetik. E mozgalom elszomorító ugyan s annyival inkább, mivel nemcsak hazánkban, hanem Európaszerte indult meg, jeléül annak, hogy a jezsuisztikoklericizmus a csalhatatlanná deklarált egyházfőnek égise alatt indította meg és folytatja azt, de azért az én erős meggyőződésem szerint nincs ok túlságos aggodalomra s annyival inkább nincs, mert ez sem kizárólag felekezeti kérdés, hanem az állam szuverenitásának kérdése és nem hihetem, hogy a XIX. század végén az államok és így a magyar állam is, bármily egyházzal szemben is, felségjogukról lemondjanak, nem hihetem, hogy a felvilágosodásnak, a tudományos téren előhaladottságnak mai stádiumában az emberiség visszafelé menjen előrehaladás helyett; nem engedheti békóba veretni, megkötöztetni a lelkiismeretet, a gondolat, a meggyőződés szabadságát; nem hajolhat meg azon egyház előtt, nem törpülhet alá azon egyház akaratának végrehajtó eszközévé, amelynek feje korunkban is elátkozza azt a nézetet, hogy minden vallásban lehet idvezülni s mindenkinek jogában áll azon egyházba lépni át, melyet igaznak tart; elátkozza azon tant, hogy az államnak jogában áll az egyházi hatalmat korlátolni, hogy az egységes — Róma által vezényelt — egyház nemzeti egyházakká alakulhat át; elátkozza az államnak az iskolák felett intézkedhetési jogát, a tudomány szabadságát, egyházi tantételektől függetlenségét, vegyes házasságból született gyermekek vallási hovatartozandósága felett törvényhozásilag intézkedhetését, a polgári házasságot s házassági ügyekben biráskodhatását; elátkozza a római valláson kivül bármely más vallásnak eltűrését s azok várakozását, kik azt hiszik, hogy az az egyház és annak csalhatatlanná kanonizált feje valaha kibékülhetne a szabadsággal, a haladással, a modern civilizációval.« A hercegprímás pásztor levele. Mai számunk vezércikkében érintett főpásztori levél, melyet Vaszary Kolos hercegprímás az esztergomi főegyházmegye papságához intézett, egész terjedelemben következőleg szól: »Szeretett testvérek! Több oldalról értesülök, hogy a legközelebbi napokban fölmerült egyházunkat mélyen sértő események miatt igen föl vagytok háborodva. Elismerem és átérzem, szeretett testvéreim, hogy nehéz időket élünk. De épen válságos viszonyok között szükséges az, hogy a nyáj az ő pásztorára nézzen, szavára figyeljen. Ezért szólok testvéri szeretettel hozzátok. Van-e okunk félteni egyházunkat? Nincs. Nem hangzanak-e felénk az ur e szavai: »Tu es Petrus, et super hanc petram aedificabo ecclaesiam meam et portae inferi non praevalebunt adversus eam.« E rendíthetlen sziklán épült egyházunkat kétezer év óta szakadatlanul ostromolják az anyagi és szellemi erő mindennemű fegyverével és ma is szilárdan, diadalmasan áll, állani fog a világ végezetéig. Ha az ur egyházát az eddigelé legbatalmasabbnak ismert római államra bizza, ugyan mi lett volna egyházából? Szépen elenyészett volna a világbirodalommal. Szentegyházunkat nem kül-, nem anyagi erő, nem emberek, nem mi, gyarló szolgái, nem államok tartják fenn, hanem maga az Isten. Ez a mi hitünk! Ez a mi erőnk! »Deus est fortitudo mea, quem timebo?* Én tehát egyházamat nem féltem. De féltem nemzetemet, melynek, mint egyházamnak, örök fenmaradásra isteni igéret nem adatott. Neki Isten csak e földet adá, melyen élnie vagy halnia kell s ha meghalt itt, meghalt e világnak örökre. S ha mi oly érdes hangon szólunk, mint hozzánk, illetve ellenünk szóltak; ha oly erősen támadunk, amint