Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)
1892-09-08 / 40. szám
E §. szerint tehát, de szerintem is, mindig a felhatalmazó lelkész az illetékes a megkötött házasság anyakönyvezésére és nem a meghatalmazott. Ha ez utóbbi a házasság megkötését szintén beirja £L S B.J cl t matrikulájába, teheti, sőt kell is tennie, azonban — és ez jól megjegyzendő — sorszám nélkül szabad csak bevezetnie s erről a kivonatot, illetékes bejegyzés végett, a meghatalmazást kiállított lelkésznek köteles elküldeni. Sok szabálytalanság fordulván elő e tekintetben, nem hagyhattam megjegyzés nélkül a szerző által említett eljárást. A másik észrevételem a házasulandók hétköznapi hirdetésére vonatkozik. Szerintem a törvény e tekintetben nem egészen világos, de kívánatos volna, hogy e dologban mindannyian egyformán járnánk el, s jelesül a hétköznapi hirdetésektől határozottan tartózkodnánk. Az esketés körüli szabályok egyébiránt egész labyrinthot képezvén, kezdőknek ajánlatos, a liturgikán kívül az egyházjogtani kézikönyveket és a koronkint kibocsátott miniszteri rendeleteket is meg-megolvasgatni. Az egyházkelésról is megemlékezik a szerző, holott ez csak szórványosan, leginkább a mi dunántuli vidékünkön fordul elő. De a hol szokásba van véve — mondja a szerző — »bűn volna attól a vallásos népet elidegeníteni*. Elmondja e szép szokás eredetét és múltját, a mostani formáját a különféle egyházakban s némi utasítást ád a gyakorló lelkésznek. A temetésről. illetve temetkezési szokásokról is Iioszszasan tárgyal a szerző. A jelenre vonatkozólag igen radikális reformokat ajánl. A halotti prédikációk tartását érdemes egyháztagok felett nem ellenzi, »de arról igyekezzék — ugy mond — lebeszélni a lelkész a gyászoló feleket, ha ezek gyermekeket vagy akár ifjakat is prédikációval akarnának temettetni*. Nehéz dolog; mert a nép előtt nem argumentáció az, hogy »ezeknek élete még nem nyújthat elég anyagot egy prédikációhoz«. Az úgynevezett ovációknak sem nagy barátja: »legtöbbnyire szóvirágok halmaza; bár jól készítve — ugy mond — érdemes egyháztagoknál, de csakis ezeknél (!) alkalmazásba vehetők*. Határozottan eltörlendők azonban az u. n. búcsúztatók, kivált »ha ez silány, hitvány versekben történik*. Illetlen és helytelen dolognak tartja az utcán végig éneklést is, »mert ellenkezik az egy erkölcsi vallásos cselekvény ünnepélyes komolyságával*. Talán kissé túlszigorú ítélet. Szerző az imádság általi temetést tartja a leghelyesebbnek, de helyteleníti, ha ez imádságot életrajzi adatokkal, reflexiókkal töltik meg sokan. S ez ismét nagyon aktuális megjegyzés. Nem szól azonban a síri beszédről, pedig néhol az is gyakori. Szerintünk leghelyesebb volna: rövid beszéd (ugy nevezhető oráció) után halotti imádságot mondani a koporsó fölött s a sírnál pár megáldó szót. S ezzel a gyakorlati liturgika második szakaszával, a liturgiái cselekvénvekkel is végeztünk. A harmadik szakasz csupán az 54. §-ból, az utolsóból áll s a liturgiái személyiségről szól. Egyetértek szerzővel abban, »hogv egy jó liturgust első sorban nem ragyogó talentuma, hanem kedélyének szellemi hajlama, s az erkölcsi alapjellem tesz azzá«. Valamint abban is, hogyha külsőleg nem is tetszetős, »de egy sajátsággal kell igenis bírnia, melynek hiányát semmi más ki nem pótolhatja, és ez az, hogy a liturgusnak embernek, keresztyénnek, Istentől tanított s a szó valódi értelmében fölkent személyiségnek kell lennie, ki az általa betöltött szent hivatallal lelke mélyéig össze van nŐve«. S ezzel végére jutottam e recensiónak. Meglehet, itt-ott kissé talán kedvezőtlen világításban mutattam be e művet, bár a szerzőhöz való baráti viszonyomból kifolyólag is teljes jóindulattal és örömmel foglalkoztam azzal. Ám a biráló szeme természetszerűleg inkább csak az árnyékvonásokat látja s keze csak ezeket emeli ki, noha nem huny szemet a mű fényoldala előtt sem. De utoljára mégis azt mondom: csak vegyék meg e művet bátran, igen tisztelt kartársaim, és olvasgassák szorgalmatosan; bizonyára nem bánják meg a rája fordított időt és költséget, mert igen sok aktuális, eszmeébresztő és megszívlelésre méltó dolgot, szóval sok okulást találhatnak benne. Saját tanítványai pedig mindenesetre hálásak lehetnek a szerző iránt azért, hogy e studium kinyomatása által föl mentetvén a lelketölő másolgatástól, idejöket más irányban több haszonnal értékesíthetik. Befejezem ismertetésemet szerzőnek a liturgus személyiségére vonatkozólag irt eme paraenesisével : »Egy nap se teljék el titkos imádkozás s a szentírásnak rendes olvasása és vizsgálása, az enyhület forrásába és a fensőbb élet erejébe merülés nélkül. Ha ilyen módon saját oltárunkon ég a szent tűz, Isten segítségével mások szivében is meg tudjuk azt gyújtani, s maga a szeretet találékonyokká tesz bennünket, fölfedezni mindazt és használatba is venni, a mi további egyéni képződésére vezethet«. Ugy e szavakban, mint saját buzgó példájával az érdemes szerző arra buzdít mindnyájunkat : Óra et labora! Lévay Lajos. BELFÖLD. Tisza Kálmán főgondnoki jubileuma. Dunántuli egyházkerületünk nagy fénynyel és melegséggel ülte meg Tisza Kálmán főgondnok 25 éves jubileumát. A rendelkezésünkre álló távirati adatok a jubileum személyi oldala mellett kiváló egyházpolitikai érdeket kölcsönöznek az ünnepélynek. Komáromban a dunántuli egyházkerület ünnepelte főgonclnokát és az egész protestantizmus tüntetett a protestantizmussal egy testből és lélekből fakadó igaz liberalizmus mellett. Az elhangzott beszédek, a megjelent személyek és a jelenlegi egyházpolitikai helyzet országos jelentőséget adnak ez ünnepélynek. Részletes leirás helyeit, melyet a napi lapokban bőven megtalálhatnak olvasóink, csak a főbb mozzanatokra szorítkozunk, igérve, hogy amint a beszédek teljes szövegükben kezeink között lesznek, az ünnepély egyházpolitikai méltatására még visszatérünk. Komárom városa felekezeti különbség nélkül ünnepi díszt öltött. Polgári és egyházi hatóságok, kálvinisták és hazafias más felekezetűek részt vettek az ünnepségekben. Tiszát nagy egyházi gárda fogadta, kisérte és vette körül. A ref. egyházkerületek fényes küldöttségekkel fejezték ki tiszteletüket az ünnepelt iránt. Bészt vett ünnepélyünkön király ő felsége is egy meleg hangú távirattal. Csak az ultramontánok maradtak el, miután az ellendemonstrációra irányzott kisérletök csiífos kudarcot vallott. Hasztalan tiltotta az elkeresztelésekről hirhedt Molnár plébános a katholikusokat az ünnepélyen való részvételtől, hasztalan fenyegette híveit elkárhozással, ha »kálvinista eretnekeknek szállást mernek adni*, Komárom felvilágosult katho-