Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-09-08 / 40. szám

rázni nem kívánó s igy magokat meg sem próbált tagjai, a helyett, hogy a közönséges istenitisztelet bevégződése után elbocsáttatnának a templomból, mintegy erővel kényszeríttetnek a kegyelmi eszközzel való élésre, midőn ép ugy felhivatnak ők is a bűnvallásra, a három kérdésre való feleletre s ép ugy részesülnek az absolutióban, mint azok, kik magokat a szent jegyek felvételére illendőképen elkészítették. Helytelen dolog ez valóban, mint szerző is megjegyzi, s vele együtt felette kívánatosnak tartanok: »vajha ezen fontos és magasztos sákramentomnak kiosztásában bizonyos egység jönne létre magyar ev. ref. egyházunkban, mert igy, a hány egyházkerületünk, sőt majdnem a hány egyházunk van, annyi szokás uralkodik e részben közöttünk*. Az egyik elhagyandónak véli a három kérdést, a másik, mint szerző is, »fontos mozzanatnak* tartja. Az egyik az apostoli hitformát mondatja el a hívekkel, másutt a kenyér és bor felett egy-egy megáldó imádságot mondanak. És igy tovább. Szerző mindezen különféle szokásokat hűségesen elősorolja s bírálja is, azonban előre kimondja, (mit is tehetne mást!), hogy »egyébiránt a helyi szobáshoz jelen körülményeink közt lehetőleg alkalmazkodnunk kell«. Rá férne bizony a mi liturgiánkra egy kis reform!... Nem lényeges dolog, de nem hagyhatom megjegyzés nélkül e fejtegetések során közbevetett azon tételét szerzőnek, hogy az urasztali edényeket »mi nekünk szent edényeknek neveznünk nem szabad*. Ép igy perhorreskálja a »papszentelés« szót is, mint már említém. De hát miért fosztanók meg magunkat a szentség ezen kenetétől! Ha van szentegyházunk, szt. bibliánk, szent leezkénk, szt. asztalunk, ha vannak szt. jegyeink, mért ne lehetnének szent edényeink is? Több ilyes apró megjegyzéseim volnának még, de mellőzöm azokat s áttérek a többi egyházi, vallásos cselekvényekre, melyek szerző szerint a következők: a konfirmáció, lelkész felavatás, esketés, egyházkelés, temetés; ide sorozza még a törvényesítést és anyakönyvvezetést is, noha ez utóbbira maga beismeri, hogy az »inkább polgári, mint szorosan lelkészi teendő.« Egyáltalában mindaz, amit szerző az esketésre vonatkozólag a 46—4-9. §-okban elmond, voltaképen nem ide, a liturgikába, hanem az egyházjogtani kézi könyvbe való volna. Azonban főleg a hittan hallgatókra és kezdő lelkészekre tekintettel, tehát gyakorlati célból Íratván e mű, e szempontból menthető, sőt célszerűnek látszik, hogy a lelkészi funkciókból kifolyó ezen egyházjogi tudnivalók a liturgikába is felvétetnek. A konfirmációról szóló 41. §. ismertetvén e vallásos cselekvény eredetét és múltját, hazánkra vonatkozólag azt mondja, hogy nálunk körülbelől a jelen század elején jött csak szokásba a konfirmáció. De hovatovább nagyobb súlyt fektet prot. egyházunk a konfirmációra, minek bizonysága az is, hogy a debreczeni zsinat a lelkészeknek tette kötelességökké az Urasztalához készülő növendékek előkészítését. Az ujabb interkonfessionális viszonyok pedig vajha mindnyájunkat arra indítanának, hogy e kötelességünket a lehető legnagyobb lelkiismeretességgel vegyük s egyúttal magát a konfirmációi ünnepélyességet is igyekezzünk növendékeinkre nézve minél meghatóbbá s örökre felejthetetlenné tenni. Sajnos, hogy hazánkban a konfirmációi szertartás tekintetében sincs egyöntetűség; mint szerző mondja: »csaknem egészen a helyi szokás határoz*. Addig tehát, míg egyházunk törvényhozása e tekintetben is intézkednék, mostani liturgiái nagy szabadságunkat használjuk fel olyaténképen, hogy saját jobb belátásunkhoz képest reformáljuk magunk a konfirmációi szertartást. Elfogadhatónak tartom azért ide vonatkozólag szerzőnek azt a két javaslatát, hogy először is »szakíttassék el egymástól a konfirmációi vizsga és a tulajdonképeni konfirmáció«c; és aztán, hogy »főleg konfirmációi beszédének kidolgozására helyezzen nagy súlyt* a liturgus. Sőt én tovább megyek és a konfirmációval közvetlen kapcsolatba hoznám az úrvacsora kiszolgáltatását is, legkivált nagy gyülekezetekben, mint ezt az erdélyi szokás szerint Budapesten legközelebb meg is próbálták s hiszem, célszerűnek és jövőre is fentartandónak találták. Behozandó volna továbbá szerintem a kézfőretétel, s illetve a gyermekek páronkénti megáldása is, ez meg főleg kisebb gyülekezetekben. De elég egy könyvismertetés keretében ennyi e tárgyról. A lelkészfelavatás is olyan egyházi funkció, melyre nézve prot. egyházukban a hány ház, annyi szokás. Talán ezért is nem irja le szerző e felavatási szertartást. Melyik egyházkerület szokása szerint irja le? Tiszamellékén p. o. a papszentelés alkalmával a fölszentelendő lelkészek életrajza is fel szokott olvastatni, mialatt a püspök a kathedrában ülve marad. Hogy ez mennyire zavarja ama szertartás ünnepélyességét, könnyű elképzelni. (Szupplikáns koromban meg is ütköztem rajta, alkalmam lévén Miskolczon egy ilyen papszentelést végig nézni.) Nem tudom, ragaszkodnak-e ma is e mindenesetre kevéssé indokolható formasághoz? Itt volna helyén szólani több ilyen felavató szertartásról, mint a püspök-avatás, a lelkészek beiktatása, egyházi elöljárók felesketése és a templomszenteléskor előforduló liturgiái cselekvényekről. Szerző szerint azonban, ezen alkalmakkor »sem mi különös liturgiái elem nem jővén elő, e szertartásokról részletesebben beszélni nem tartja kötelező feladatának*. Ellenkező nézetben vagyok vele, s ha már a pápista czerimoniák leírására könyveben oly különös figyelmet fordított, pár szóval reflektálhatott volna e nem kis fontosságú egyházi funkciókra is, ha egyébért nem, azért, hogy ezekre vonatkozólag is némi irányt mutasson a különféle eljárások tömkelegében. Annál részletesebben szól szerző az esketésnél, illetőleg a házasulok egybekelésénél az első keresztyének korában előfordult szertartásokról és szokásokról. Érdekes dolgok, de el is maradhattak volna. Az esketési beszédről azt mondja, hogy az »sem alakjára, sem terjedelmére nézve nem hasonlítható egy prédikációhoz*. Az evangélikus ágenda irók s némely ref. lelkészek prédikációszerü hosszas szertartási beszédei ellene mondanak ugyan szerzőnek, mindazáltal e megjegyzést helyesnek s a homiléták figyelmébe ajánlandónak tartom. Sok mindenféle állam- és egyházjogi tudnivalókról és miniszteri rendeletekről olvasunk aztán a már említett §-okban; másunnan is többékevésbbé ismert dolgok, a gyakorlati lelkészet körébe tartozók. Itt-ott ezekre is volna némi megjegyzésem ; azonban nem akarva túlságosan igénybe venni e rovatot, csupán két észrevételt teszek. Sokszor előfordul a felhatalmazás alapján történő esketés, de e tekintetben ugyanazt lehet ismételni itt is, amit már többször hangoztattunk : a hány ház, annyi szokás. Szerző szerint: »a helyettesített (helyesebben: felhatalmazott) lelkész a házasság megkötését szintén beirja (anyakönyvébe) és azt az őt feljogosító lelkésznek 8 nap alatt bejelenti*. Az a kérdés, ki itt az illetékes anyakönyvező? Szerző szerint, ugy látszik, az esketést végzett, azaz helyettesített lelkész. A josephinu pátens 35-ik §-a azonban ellenkezőleg a következőket rendeli: »Minden pap köteles az .egyházában kötött minden házasságot, a hitestársak s jelen volt tanuk világos megnevezésével, s a községnek, hol a házasság köttetett, valamint annak is megjegyzésével, vájjon az összekclés előtte történt-e? vagy nevében más és ki előtt? az e végre tartott házassági anyakönyvbe sajátkezüleg beirni*.