Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-09-08 / 40. szám

irásolvasásra gyülekeznék össze, előre megszabott, tervszerű felosztás szerint hol egyikőjük, hol másikójuk olvasván fel a bibliából mindaddig, míg ennek végére nem jutnának, s ekkor nagyon természetesen újból és élőiről kezdenék azt in infinitum. Beláthatatlan haszon háramlanék ebből. Felébresztené az érdeklődést, fogékonynyá tenné a sziveket a hallott és olvasott igazságok befogadására; a biblia zamatos, kenetteljes nyelvezete megfűszerezné a mindennapi társalgást, a mélyebben és magasabban szárnyaló gondolatok érthetővé, megemészthetővé válnának, szóval már az iskolában evangélizálódnék az ifjúság, mely condiíio sine qua non nélkül szép, de hiu ábrándnál egyébnek nem tarthatjuk a minden oldalról sürgetett evangélizálás eszméjét. Szent meggyőződésem, hogy az evangéliom magasztos tanainak gyakori olvasása, hallása és tanulmányozása az ifjú emberrel alaposan megismertetné Jézust, azt a Jézust, kinek isteni személyén kívül nincsen senki másban üdvösség, s hogy ez esetben oly megdöbbentő, oly aggodalmat keltő nyilatkozatok nem grasszálnának, minőt nem régiben egy ifjú kartársamtól magam is hallottam, ki palam publice nem átallotta tanuk jelenlétében kijelenteni, hogy ő Krisztusról sem többet, sem kevesebbet nem tart, mint hogy az született, élt és meghalt, szóval, hogy egy élelmes zsidógyerek volt. Azon kérdésemre, hogy ilyen felfogás mellett hogyan prédikálhat Jézus istenségéről, feltámadásáról és mennybemeneteléről? . . . egész cynizmussal azt válaszolta, hogy ő prédikációit — horrendum dictu — a buta nép korlátolt felfogásához méri. Amennyire veszedelmes, annyira jellembe vágó is az ilyen sületlen, vakmerő nyilatkozat olyan egyén részéről, ki az Atya, Fiu és Szent-Lélek Isten nevébe esküdött fel az ige hirdetésére. Szomorú tapasztalatomat abból a szempontból hoztam fel, hogy felhívjam a közfigyelmet arra, miszerint elvétve közöttünk is találkozik egy-egy viszketeges elméjű ember, kinek a szabadosság hullámaiba vetődött extravaganciája hangosan követeli jelen nevelési rendszerünk változtatását, hacsak nem akarjuk, hogy saját embereink kificamodott észjárása üssön rést igazainkon, a körülöttünk ólálkodó, futkározó hamis atyafiak számára. Szükségesnek vélném az evangelizálás érdekében azt is, ha hittanhallgatóink külső társadalmi művelésére kissé nagyobb gond fordíttatnék az eddiginél. Ujaink legtöbbje minden routin nélkül lép az intézetből az élet iskolájába, mely körülmény, különösen az előkelőbb körökben felettébb nehezíti az evangeliomi szellem terjesztését, ezen a mindenesetre abnormis állapoton úgy lehetne legkönnyebben segíteni, ha a tanárok és helyi lelkészek olykor-olykor érintkeznének, barátságos beszélgetésbe bocsátkoznának ifjainkkal, ha havonként egy-két theologust meginvitálnának asztalukhoz. Ez a cselekmény, a mellett, hogy semmi nagyobb áldozattal nem járna az említett urak részéről, a kor színvonalára emelkedni törekvő fiatal emberre nézve megfizethetetlen jótétemény számba menne. Megbecsülhetetlen előny lenne szerintem az is, ha a legátusok, nem a tanítóknak, mint ez legtöbb helyen szokásban van, hanem a lelkészeknek lennének vendégei, nem csupán ezért, mivel ez utóbbiak helyett tesznek szolgálatot, hanem főleg azért, mert minden ilyen legáció önként kínálkozó alkalom lenne arra nézve, hogy a lelkész az ifjú emberrel pályáját megkedveltesse, egy-egy ily alkalommal hallott buzdítás, vagy folytatott eszmecsere, az ifjú ember egész életére kiható lehet; örömmel — és talán nem vétek a szerénység törvénye ellen, mikor azt mondom, hogy büszkén — emlékszem vissza arra én is, hogy egy Garzó Gyulának lehettem legátusa, kitől rövid együtt létünk alatt, sok oly gyakorlati életbe vágó dolgot tanultam, melynek nagy sikerrel veszem hasznát mind e mai napiglan. A legtisztább és legönzetlenebb szándéktól vezéreltetve hoztam nyilvánosság elé, az evangelizálás érdekében, nézeteimet, és ha szerény felszólalásommal csak egy szemernyit használtam is a szent ügynek, nem sajnálom az időt, mit gondolataim megírására fordítottam. Somogy-Viszló. Jávory Nándor, ev. ref. lelkész. Az unió kérdéséhez. Dr. Masznyik Endre beszéde a dunáninneni ev. egyházkerület augusztus 25-én tartott közgyűlésén. * Főtisztelendő és mélts. egyházkerületi közgyűlés! Megvallom, engem a nyitrai esperesség szőnyegen forgó indítványa nem lep meg, csak elszomorít. Elszomorít pedig nem amiatt, amit nyíltan kifejez, hanem amiatt, amire titkon törekszik. Mert amit nyíltan kijelent, hogy t. i. az ev. reform, egyházzal való uniónak nem barátja, ez magában véve igen ártatlan dolog. Nem több, mint egyszerű véleménykockáztatás, amit érzelmei s esze sugallata szerint bárki megtehet. S ily alakban a kijelentés — habár maga a tárgy jelenleg épen nem aktuális (hiszen az unió ma se * Mint a közgyűlésről szóló tudósításban bővebben is megolvasható, a nyitrai esperesség azt indítványozta, hogy: »mondja ki a kerület, miszerint az ev. ref. egyházzal való unió kérdésében br. Prónay Dezső egyetemes felügyelővel nem ért egyet®. E beszéd ez ügyben tartatott.