Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-08-25 / 38. szám

segélyeznek abból. Annál inkább meglepett hát minket, naiv embereket, a midőn értésünkre esett, hogy szent atya hü emberét, a Péter-fillérek pénztárosát, Folchi urat hirtelen elmozdították hivatalától; mert amint a coulissák mögül kiszivárgó fáma beszéli, a »Monseigneur« szerencsétlen tőzsdei spekulációkba bocsátkozott, ahol eljátszott néhány milliócskát. S amint a lapokból értesülünk, M. Folchi röpiratot szándékozik kiadni, melyben azt fogja bebizonyítani, hogy »nem ő, hanem Rampolla bíboros s államtitkár a hibás!« A Vatikán sugalmazott közlönye ujabban desavonálja, illetve oda módosítja e hirt, hogy »azt a pápa tudtával és beleegyezésével csak kölcsön adták a pápa érdekét buzgón támogató, de jelenleg szorult anyagi körülmények közé jutott hercegi családnak; s hogy ha az a néhány millió elveszne is, azt a gazdag római pápa nem igen érezné meg!« Hát mi mindezeket el is hiszszük neki. Ámde ilyeneket olvasva, mégis csak ugy tetszik minekünk, mintha »valami rothadna Dánia, akarám mondani a Vatikánban!* * * * A ritusok kongregációjának ünnepekről kiadott legutóbbi jegyzékében először szerepel február 11-ki kelettel a Szűz Mária lourdesi megjelenésének ünnepe. Olvasható benne, hogy 1858. 11-kén történt a megjelenés. Ez tehát a leghivatottabb formában való elismerése a lourdesi csudának. Bizony — ilyeneket hallva — én egy cseppet sem csudálkozom azon, ha a műveltebb katholikusok Jaques August de Thon-nal tartanak; akiről ezt irja Hugó Grotius, hogy: »római katholikus maradt ugyan, de harminc kivétellel!« * * * A kassai helyi lapok pár év óta feltűnően sokat foglalkoznak az ottani dominikánusokkal, akik nemcsak nyelvben, de szellemben is tótok; s nemcsak magyarosodni nem akarnak, hanem az istenitiszteletet is folyvást tót nyelven vezetik, s ahol csak lehet, tótul conversálnak. s tótosítanak mindenfelé. Interpelláció is történt e miatt a városi, s ha jól emlékszem, még a megyei közgyűlésen is. Feltűnt előttem, hogy a humánus gondolkozású, nagy tudományu s talpig hazafias érzelmű Bubics püspök székhelyén is történhetik ilyesmi! Ugyancsak e hir behatása alatt olvastam valamelyik fővárosi lapban jeles tudósunk, Pór Antal kanonok nyilt levelét, melyben a többnyire Ausztriából beözönlő jezsuiták »hazafiatlan« üzelmei ellen kél ki, a kik p. o. Pozsonyban a magyarságnak konok ellenei s a germánizáció legnagyob előmozdítói! Megvallom, hogy vártam ezek ellenében hazafias lapjainkban egy-egy fulmináns cikk megjelenését. De bizony hiába vártam. Hallgattak azok erről, mint a sír. Pedig van egy rendkívül éber hazafias lapunk, a mely, ha holmi Csobreda-féle emberek felszólalnak közöttünk tót nyelven egy esperességi vagy kerületi gyűlésen, mindjárt siet megragadni az alkalmat, hogy vezércikkeiben tartson leckét «a lutheránusok hazafisága« felett! Nos — űgylátszik, hogy nem egyenlő mértékkel mérnek ők minekünk! * * * Zelenka Pálnak — tiszai kerületünk jeles püspökének »Igénytelen javaslat«-a méltó feltűnést okozott. Sok arany igazság van abban felhalmozva, mely méltó a megfigyelésre. Mintegy szép ékszerben a drága gyöngysorok, ugy sorakoznak abban egymáshoz a szebbnél-szebb indítványok. Nekem a lelkészi és tanítói fizetés javítása ragadta meg leginkább figyelmemet, melynek minimumát a jeles főpásztor 800, illetve 400 forintban kivánja megállapítani. »800 frt és 400 forint!« — igy kiált fel a tudós szerző — »lelki vezetőnél, kabátos, családos embernél, melyből kenyérnek is, ruhának is, társadalmi más kiadásokra, no meg gyermeknevelésnek is kell valami. 365 nappal számított egy évnek ezer gondja, terhe ... ép azoknak lelkén, a kiknek ily gondok emésztő ágazataitól menten lelkek megmentésén kellene bátor lélekkel fáradozniok.* Továbbá: »Vájjon nem látnók-e be,hogy a mi lelkészeink sorában a lelkiekben emelkedés, szellemszárnyalás és szellemnyiíatkozat helyett, mind sűrűbben jelentkező szellemi satnyulás, a köznyelven nevezett közönséges fajta papoknak ijesztő mérvben szaporodása, azon szomorú tény, hogy egyes kiválóbb papi helyek méltó betöltésére alig látszik innen vagy onnan alkalmas erő, hogy a tudomány és szépirodalom, a tudós társaságok piedestáljain csak elvétve jelen meg egy ev. lelkésztünemény, nem annyira a lelkészeknek, mint azon egyháznak róvható fel bűnül, mely ezen türhetlen állapotnak régen már nem vetett véget, élni akar, s az éltet adóknak életét a helyek 1js

-dán éltetni nem akarja vagy nem tudja, hanem egy fatalista közönyével nézi a pusztulást, s »szegénység« örve alatt hagyja a lelkek, lelkészek s egyházak sorsát bizonytalan vergődésben az élet és pusztulás között stb.« Hát bizony nagyon megszívlelésre méltó dolgok mindezek, melyeket mi, a szegénységgel, eme »paizsos férfiúval« küzdő papok és családapák érezünk leginkább, s azért nem ajánlhatjuk eléggé a zsinati férfiak becses figyelmébe! Pár évvel ezelőtt, a midőn a római és görög kath. lelkészek congrua rendezésének az ügye szóba került, az összes hazai sajtó osztatlan lelkesedéssel karolta fel ügyöket. És én hiszem, hogy lapjaink annak idején a mi ügyünket is hasonló lelkesedéssel fogják felkarolni. Mert a mit Mignet mond a francia klérus viszonyairól, hogy »az egyik résznek a püspökségek és apátságok, s azok gazdag jövedelmei jutottak; a másik résznek pedig az apostolok munkája és szegénysége«, — e szavak utolsó pontja, szemben a hazai gazdag róm. kath. papsággal, még inkább illik reánk, szegény protestáns papokra. Én hiszem, hogy ügyünket az országgyűlés is fel fogja karolni! Eddig legalább a jelek biztatók. Ne késsünk hát a