Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-08-25 / 38. szám

imáim ellenben lángra gyújtják érzelmeimet, s e lángra lobbant érzelemnek meleg fényénél látom jó szülőim szelid árnyait, látom Istent, a legjobb atyát, kit ismernem, kit imádnom, kiben biznom az én drága szülőim tanítának meg zsenge koromban engemet. A családi tűzhelynél kezdődő evangelizálásnak folytatása s egyszersmind első nyilvános territóriuma az elemi iskola. Kérdés, hogy fejtenek-e ki ebben az evangelizálás érdekében valami praegnansabb tevékenységet nálunk ? ... Legnagyobb sajnálatomra tagadó választ vagyok kénytelen a felvetett kérdésre adni, mi nem is egészen csoda, ha meggondoljuk, hogy elemi iskoláinkban nem arra van a fősuly fektetve, hogy a vallásos ismeretek a növendékek vérévé váljanak, hanem csupán arra, hogy azokat a gyermekek gépilegesen elsajátítsák, bemagolják, s tulajdonképen ennél több eredményt, különösen osztatlan népiskolákban nem is igen kívánhatunk, amennyiben a sok tárgyat felölelő tanterv keresztülvitele annyira igénybe veszi a tanító idejét, hogy egyik vagy másik tárgygyal az életre kihatólag foglalkoznia lehetetlenség. Az evangelizálás foganatosításánál okvetlenül segítő társakra van a tanítónak szüksége, ilyenek lennének, vagyis helyesebben fejezve ki magamat, ilyeneknek kellene lenniök első sorban maguknak a szülőknek, mert az a szegény tanító hiába tanítja be a legnagyobb odaadással is az előirt zsoltár- vagy dicséret-verseket, hiába sajátíttatja el a legegyszerűbb és legszükségesebb imádságokat, ha maguk a szülők este és reggel, étkezés előtt és után, vasár- és ünnepnapokon, szóval a helyzet és körülményekhez képest gyakorlatilag nem vétetik ezeket az imádságokat és énekeket használatba, a csak egyoldalú munkásságnak óhajtott sikere sohasem lesz. Ilyen segítő társak lehetnének továbbá a helyi lelkészek és pedig az által, hogy például szerdán és szombaton délutánonként, egy-egy órán át, az azon héten végzett vallás-anyagból quasi scabellumot tartanának, a nehezebben érthető helyeket és tételeket tövéről-hegyére megmagyaráznák, alkalmi példák illusztrálásával serkentvén és buzdítván a gyermekeket arra, miként lehet és kell is az iskolában szerzett vallásos ismereteket az élet iskolájában érvényre juttatni. Nagyban elősegítené az evangelizálás sikerét az úgynevezett gyermek-prédikációk behozatala, miket havonként egyszer-egyszer nem csak a gyermekek, de azoknak szülői is élvezettel, érdeklődéssel hallgatnának; én abban a meggyőződésben vagyok, hogy a gyermekek kedélyvilágához alkalmazott egyházi beszédek, a felnőttek érzelemvilágára is nagy befolyást gyakorolnának, a gyermekkori ártatlan reminiscentiák fölelevenülése által. Mai viszonyok szerint mi lelkészek legfeljebb a konfirmándusok oktatásával végzünk némi csekély munkát az evangelizálásból, már t. i. ahol végezünk, mert noha egyházi törvény parancsolja, mégis sok helytt nem a lelkész oktatja a konfirmándusokat. Ez pedig nem jól van így, kivált ha az arra való előkészítést is csak robotnak tekintjük; nekünk lelkészeknek szívvel-lélekkel azon kell lennünk hogy a gyülekezet jogainak önálló gyakorlatába lépendő ifjú sereg teljes és kimerítő hitoktatásban részesüljön, ismerje alaposan hitvallását, sokat szenvedett és zaklatott protestáns egyházunk múltját és jelenét, ismerje az egyház tagok jogai mellett azok kötelességeit is, érezze szükségét az öntudatos imádkozásnak, tudjon áldozni, tudjon élni, tudjon meghalni is, ha kell, Krisztusba vetett rendületlen hitének igazságáért. Fáradságos munka biz ez, de elvitázhatlan tény az is, hogy csakis az ily módon és szellemben nevelt gyermekekből válnak idővel egyházunknak hithű tagjai, kiket sem csábítás, sem fenyegetés, sem igéret, sem jezsuita okoskodás, sem üldözés nem fog kiszédíteni evangéliomi egyházunk hajójából. A családi tűzhely és elemi iskolák körül tapasztalt tünetek ismerése után tartsunk orvosi szemlét az ezeknél idültebb symptomák felett is, mert fájdalom, ilyenek is léteznek! . . . E végből foglalkozzunk kissé középiskoláink, specifice pedig gimnáziumaink vallásos nevelési rendszerével. Mindenekelőtt konstatálni vagyok kénytelen, hogy mai napig is vannak gimnáziumaink, hol nincs vallástanári állás szervezve, hol a valláson, mint valami gazdátlan tárgyon, osztoznak egymás közt a tanárok. Szükségtelen említenem, hogy a hol ez igy van, hol a vallás tanításban nincs egyöntetűség: még jó ideig pium desiderium marad az evangelizálás. Kívánatos lenne, ha vallástanáraink — tehát nem hittanáraink, mint némelyek szokták maguknak e címet arrogálni, mert e cím kizárólagosan csak theologiai tanárt illet meg — a papi diploma mellett a nevelési és oktatási módszertanból is oklevéllel bírnának, mert más az ismeretek birtokában lenni és ismét más azok közléséhez szakszerűen érteni. Eltekintve azonban a most említett hiányoktól, nézzük meg, hogy azokban a középiskolákban, hol minősít vénynyel bíró szakerők tanítják a vallást, történik-e vagy egyátalán történhetik-e, a jelenlegi rendszer mellett, az evangelizálás érdekében valami örvendetes fellendülés ? . . . Nem történik és nem is történhetik, mert itt is, mint az elemi iskolákban, megelégszünk