Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-08-25 / 38. szám

a puszta tudással, ha a növendék jól felel . . . beírjuk a notesbe a jelest, ha pedig nem tud szegény felelni . . . odabigygyesztjük neve után az elégtelent, punktum!... S ekképen cselekedvén, azt hiszszük, hogy munkánkat híven teljesítettük. Pedig hát a vallás nem csupán theoriából, nem csupán elméletből, hanem gyakorlatból is, vagy az Irás szavai szerint hitből és jócselekedetekből áll, ez utóbbi téren, t. i. a cselekvés terén pedig nem fejtünk ki úgyszólván semmi tevékenységet. Vannak gimnáziumaink — tisztelet a kivételeknek — hol az előadások sem megnyitva, sem bezárva nincsenek alkalmi imádságokkal, hol legfeljebb csak a vallás-tanár végzi, a modern felfogásúak szerint, e silány munkát. Praelegálhat aztán az ilyen helyeken a szegény vallástanár Demosthenes nyelvével is, elmondhatja százszor meg százszor, hogy az imádság Istennel való társalkodás, lerajzolhatja elragadó ékesszólással, hogy minő megható, minő elragadó, midőn a bűnös ember gyarlóságának tudatában a lélek szárnyain éghez emelkedik, s ott a mindenható oltár zsámolyánál egy buzgó imádságban elzokogja panaszát, kisírja bánatát.. . szavainak hatása legfeljebb az óra végéig tart, az imádkozáshoz nem szokott diákság elfelejti azokat nyomban. De miért is imádkoznának? hiszen a tanárok csak képzett, csak okos emberek és még sem imádkoznak velük soha, a hitoktató is csak azért imádkozik velük, mert az neki kötelességévé van téve. íme theoria mellett ilyen felfogások kerülnek felszinre. Apró részletekbe való bocsátkozás által nem akarván hosszadalmas lenni, röviden csak a főbenjáró bajok fölemlítésére szorítkozom; ilyenek: A nyilvános istenitisztelet gyakorlására fordított csekély gond; pedig hogy következményeiben mily áldásos, mily üdvös lenne az, ha a minden szépre és jóra fogékony ifjúság tanárai kíséretében vasár- és ünnepnapokon a templomban, oratóriumban testületileg megjelenne, azt egyhamarjában elgondolnunk, pláne kibeszélnünk nem is lehet. Baj számba megy az is, hogy egyszerűségében felséges kultuszunk, illetőleg sacramentumaink iránt nem ébresztünk meleg érdeklődést és feltétlen tiszteletet iljaink szivében, pedig milyen kedvező alkalom nyilnék erre minden sátoros ünnepi vakáció előestéjén, milyen hathatósan szivére köthetné ilyenkor minden tanár távozni készülő tanítványainak: hogy az ünnepi istenitiszteleteken okvetlenül résztvegyenek, az Úrvacsorájával múlhatatlanul éljenek, mert ezek teljesítése minden keresztyén emberre nézve erkölcsi kötelesség, de meg ezeknek, belső meggyőződésből eredő gyakorlásától függ jelen és jövő életbeli boldogságunk is; a helyben lakó és maradó növendékek természetesen a hon maradt tanárok felügyelete és vezetése alatt kellene, hogy végezzék ebbeli szent kötelességeiket. Szólhatnék még énektanításunk gyarló voltáról is, mert nem minden iskolában fektetnek erre sem egészen olyan súlyt, minőt ez — mint istenitiszteletünk kiegészítő része — múlhatatlanul igényelne. Mint volt misszionárius, tapasztalat után állíthatom, hogy szent énekeink képezik ma is az egyik legerősebb kapcsot evangéliomi egyházunk testéhez, miért is az e nembeli mulasztás épen ugy terheli a népiskolai tanítókat, mint a vallástanárokat. Fölemlíthetném még azt is, hogy több helyen a convictusban való étkezés felügyelet nélkül és így zajjal, lármával történik, előfordul hébe-hóba egy-egy gyengébb civakodás is, de az étel előtti és utáni imádság nem mindig és nem is mindenütt fordul elő, pedig hát az evangelizálás érdekében ez sem lenne egészen felesleges jó cselekedet, mert Jézus is hálákat adott, minekelőtte a kenyeret megszegte volna, mert ennek gyakorlása naponként figyelmeztetné a nemes ifjúságot arra, hogy a minden jók adójának, az áldások Istenének köszönettel és hálával tartozik az ember a testi eledelekért és italokért is. De nem mutatok fel több sebet, ennyi is eléggé meggyőzhet arról, hogy középiskoláink vallásos nevelési rendszere felettébb hiányos, minek kifolyása azután az a félszeg felfogás, melylyel lépten-nyomon módunkban van találkozni az életben. Kanizsai misszionárius koromban egyik rokonom azzal a kéréssel adta hozzám már felső gimnáziumba járó fiát, hogy mint hitoktatója, más tanulmányaira is ügyeljek fel. Felszólítám egy izben az én öcsémet, ki nem csekély meglepetésemre rettenetes gyengén felelt; irultampirultam többi tanítványaim előtt, míg az én rokon nebulóm ütötte-vétette rosszúl megtanult leckéjét, végre kifogyva a türelemből, igy szólottam hozzá: »Leülhetsz, élhetetlen fráter, olyan secundát kaptál, mint egy ház!«... Ezzel azonban még nem értem be, mikor hazamentem, újból előfogtam az én szerelmes öcsémet, s szép hegedű szóban raktam a fejéhez ismét eleget; többek közt ilyenformán feddőzvén: Tőled, édes fiam, többet kivánok, mint más tanítványaimtól, mert rokonom is vagy, nálam is lakol, de meg mert vallását minden református embernek tudnia kell. A képzelt erkölcsi siker felett már-már titkos örömöt kezdtem érezni, midőn egy váratlan fordulat roppant lehűtött. Öcsém ugyanis igy kezdé magát mentegetni előttem: maga bácsi, túlszigorú, hiszen a vallás csak mellék tantárgy, nem képezvén anyagát az érettségi vizsgálatnak sem, és maga