Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-08-18 / 37. szám

hírek a magyarországi lapokba. A helyreigazítást szívesen veszszük! Fel kell még említenünk, hogy a kép teljes legyen, miszerint az 1891. év szeptember elején, nagy ünnepélyességek mellett, Aszódon is megnyílt az ág. evang. leánynevelőintézete, a báró Podmaniczkyak, báró Prónayak, báró Radvánszky családok és Aszód városa segélyével s igy az ág. evangélikusoknak is van már két nőnöveldéjök : Aszódon és Rozsnyón. S ezzel elmondottuk azt, amit ez ügyben elmondhattunk, felkeresve minden adatot, ami kezünk ügyébe eshetett. . . Mindezekből az olvasó maga is kiérezhette, s le is vonhatta a következményt, hogy a prot. nőnevelés ügye, pár év alatt is, derekasan fejlődött és előhaladt; de még sokat és pedig gyors léptekkel kell fejlődnie, hogy azt mondhassuk, hogy az ügy rendes kerékvágásban van, nincs semmi félteni való!... Ma még nagyon is sok a félteni való! . .. Épen ezért igen kívánatos, igen óhajtandó, hogy főleg Dunántúl, Dunáninnen — különösen Halas, Tiszáninnen Ungvár, Tiszántúl N.-Várad és Mező-Túr, a közelgő iskolai év kezdetén megnyissák tervbe vett nőneveldéiket! Az egész magyar prot. egyház tapsai fogják kisérni törekvéseiket, munkáikat! Tehetik ezt leányiskoláiknak Halashoz hasonló módon való fejlesztése által más népesebb, vagyonosabb egyházaink is. Kisértsék meg! Ha nem lesz is leányiskolájuk mindjárt első rendű felső leányiskolává, szükséget fog az pótolni, mint Debreczen, Miskolcz. Szatrnár szükséget pótoltak, mig olyanul elismerve nem voltak is. De mindenek felett felhívjuk ez ügyre az év folytán összeülendő zsinat figyelmét s támogatását. Görömbei Péter. »Egyháztörténetünk művelése érdekében.« (Vége.) Azonban térjünk vissza tárgyunkra! A »Protestáns Egylet« mintegy husz ivnyi nagyságra tervezte volt az általa kiadni szándékozott s általam Szlávikkal ellentétben a legelső szükségnek tartott müvet. Én rövidnek tartanám, ha csak ennyire terjedne. Legalább kétannyinak kellene lennie; de azt hiszem, ha valaki komolyan belekezd, sokkal bővebbet fog irni. Most létező egyháztörténeteink közül egy sem felel meg az imént előadottakban vázolt célnak, szerintem még a Warga Lajosé sem, noha elismerem, hogy jóval fölötte áll a Farkasénak, Batizfalvyénak és a Heiszlerének, amelyek közül a két előbbi egyébiránt épen ügy megállja helyét ott, ahova szánva van, mint a Wargáé az egyetemes egyháztörténet keretében. Azon meg nyugodjék meg Szlávik, hogy — ha találkozik köztünk, aki megírná a magyar protestantizmus történetét — azokban a részletkérdésekben is minden valószínűség szerint igyekezni fog megszerezni a müvéhez kellő tájékozottságot, amelyeknek ő egy kicsike részét cikkében felsorolta. Alapot kétségen kivül kell adnia ahhoz, hogy mások aztán, midőn monographiákban dolgozzák ki, miket neki néha csak érintenie lehetend, bőven igazolják avagy hitelesen megcáfolják az ő egyes állításait. A kritikai érzék mindenesetre feltétlenül nélkülözhetetlen leend reá nézve és bizonyosnak tartom, hogy a Szlávik által eddigi botlásaink közül felhozott két példa közül az egyikben, vagyis a Speratus budai tartózkodásának kérdésében vele fog tartani. Óva intem azonban, bárki legyen, hogy a Szegedi Kis István Wittenbergben nyert doktorátusát csupán abból az egyetlen okból, mit Szlávik felhoz ellene, még ne tartsa valótlanságnak. Mert azon az alapon, hogy neve nem fordul elő az illető egyetem promoveáltjai közt, Apáczai Cseri .János felől is állíthatnék, hogy nem Harderwijkben lett doktorrá, habár ez, mint Szlávik is tudhatja, homlokegyenest ellenkeznék az igazsággal. Egyébiránt ezek annyira csekély fontossággal birnak, hogy egy történeti mű, vagy akár kisebb tanulmány becsén is alig ronthatnak, nem főleg abban az esetben, ha a világ összes tudósainak történetírói képessége sem elég arra, hogy positiv adat nélkül megdönthesse, ami addig viszont széltében el volt terjedve. Az ellenben mar nagy fontosságú és érdekű kérdés, hogy az eszmék harcában és forrongása közben egyikmásik szereplő egyéniség milyen álláspontot foglalt el? Ennek kutatását »hálátlan és áldástalan erőlködésnek« csak az mondhatja, ki nem képes belátni, hogy mi különbség van a között, ha valaki »a protestáns egyház teljes szétválása előtti időkben* élt férfiakról azt vizsgálja, hogy a lutheri és kálvini közül melyik »egvházhoz« tartoztak (ami egyenesen bolondság volna) és a között, ha azt keresi, hogy melyik hü elvi, mondjuk: dogmatikai álláspontot foglalták el ama sok közül, melyek épen a szétválás előtt annyira bolygatták a kedélyeket, hogy végre is a legfőbb ellentétekhez képest ama két felekezetre kellett szakadniok. Vagy talán azt hiszi a Mokos Gyula könyvének tisztelt ismertetője (mert róla van szó), hogy a szétválás okozta a hitelvi eltéréseket, nem pedig a hitelvi eltérések a különválást? A »rövidlátás* vádja tehát visszaesik az ismertető úrra, mert hiszen azok, kik a »teljes szétválás« előtti férfiak lutheri avagy kálvini álláspontját, és teljességgel nem valamelyik egyházhoz való tartozásukat vitatták, valamivel mégis csak messzebb láttak, mint az, aki — ugy látszik — elfeledte, hogy a nézeteltérések és dogmatikai viták nem csupán okozatai, hanem első sorban okai voltak a protestánsok szakadásának. Egyháztörténeti kísérleteink egyik nagy hiányát abban látja Szlávik, hogy »kevés vagy semmi tekintettel sem voltak a humanizmus és a reformáció közötti viszony tárgyalására«. Egyúttal fölveti a következő kérdéseket: »Voltak-e humanisták a reformáció korában Magyarországon? s ha igen, minő befolyással voltak annak ügyére? Vájjon Grynaeus, Vinshemius és Henckel csakugyan reformátori érzelmű férfiak voltak-e Budán, vagy pedig csak humanisták, vagy, mint Henckel, Erasmusnak követői?« Hát, az idézett vád s az általa szült kérdések a többek közt nekem is szólnak, ki a reformáció hazai történelmének zsengekorával egyik kísérletemben foglalkozni próbáltam. A magam részéről kötelességemnek tartom kinyilvánítani, hogy egyfelől amennyire a hazai reformációt érdekli, másfelől pedig amennyire a felkutatható adatok megtanítottak: annyira mégiscsak kiterjeszkedtem a dolognak Szlávik által említett ágára is, nemcsak, hanem meg is feleltem mindazokra a kérdésekre, amelyeket Szlávik